2018 október 19: 7. nap (Linan, Sanghaj)

Összekavartam az időpontokat. Reggel 8:30 helyett 7:30-ra vágtam magam puccba: túl voltam a reggelin, a kávén és a kijelentkezésen. Nem tehettem mást, mint a hotel előtt vártam, hogy bevigyenek az egyetemre.

A környéken 98%, hogy európai nem gyakran mozgott. Mikor bementem az étterembe reggelizni, egy pillanatra a pálcikák megfagytak. Amíg összeválogattam a reggelimet, éreztem, hogy bizsereg a tarkóm. Aztán ez tovább folytatódott azzal, hogy amíg a hotel előtt várakoztam, egy gyerek az apja kezét húzogatva félhangosan suttogta, hogy ni-ni-ni. Az apja gondolom valami olyasmivel hűthette le, hogy “Ne nézd úgy fiam, még hanyatesik”. Nagyon jött, hogy egy “Ni hao”-t bedobjak, de gondoltam nem öntök olajat a tűzre.

Hamarosan érkezett az autó és elindultunk az egyetemre. Útközben láttuk a közel 240 kilométeres metróvonal végállomásának építkezését. Eléggé tiszteletet parancsoló ügyködés. Nagyon szeretném már egyszer látni otthon, hogy mást is képesek vagyunk építeni a 21. században, mint katedrálisokat. Megáll az eszem, ha belegondolok abba, hogy a pénzemből amit befizetek az államkasszába templomokat építünk 2020 küszöbén. Majd egy napon szembe kell néznünk gyerekeinkkel és el kell magyaráznunk, hogy miért hagytuk ezt megtörténni. Szégyen és gyalázat. De most fejezem be ezt a sopánkodást.

Az egyetem pompában díszelgett: alapításának 60. évfordulóját ünneplik a hétvégén. Ezért lett átütemezve a látogatásom néhány nappal korábbanra. Kb. 20kiló diákja van az egyetemnek, ez a fele a mienknek. Öröm volt nézni, hogy a színpad építés, a belső terek és az utak díszítése milyen összehangoltan folyik.
Megbeszéltük az irodában a pályázatot. Megtartottam az előadásomat. Készítettünk egy csoportképet. És it nagyjából a hivatalos küldetésem véget ért. Ebédeltünk, majd kivittek a buszállomásra.

A buszpályaudvarra való belépéskor ugyanúgy átvilágítanak, mint a reptéren. A nagyobbik csomagomat másodjára is átvilágitották, majd jelezték, hogy baj van mert “knájf”. Rögtön leesett, hogy jujj a svájci ajándékbicskám ott lapul valahol, amit azért kaptam ajándékba egy svájcitól, hogy székely létemre legyen amivel a kolbászt meg a szalonnát reszeljem.

Egy szempillantás alatt védősisakos, rendőrkalapos bácsik, nénik vettek körül, rámszegezték szigorú tekintetüket: hol van a “knájf”? Még jó, hogy Gandalf is nem állt be közéjük. Pont egy varázssipka hiányzott onnan.

Szerencsémre vagyok annyira alapos, hogy a táska legmélyebb bugyrának legtávolabbi szegletébe tettem a “knájf”-ot. Gondolom, sokunknak volt már szerencséje ilyen kipakoláshoz és sejtem ismeri más is milyen kellemes érzés kipakolni egy harmad köbmétert a pályaudvaron miközben a sok sisaktól akkora az árnyék, hogy a mohák szárba szökkennek.

Na, nagy nehezen előkerült a “knájf”. Most jött a java. A bicskám akkora népszerűségre tett szert egy pillanat alatt, hogy Barabási a képletébe be kellene építse. A kísérőmnek elkérték a személyiét és ezzel együtt minden szögből, becsukva és kinyitva, tokostól és aktként stb. is lefotózták a “knájf”-ot. Mikor visszakaptam, a büszkeségtől akkora lett a “knájf” súlya, hogy vagy 3G-vel esett be a táskába.

Elmagyarázták a kísérőmnek, hogy ha nem lennék külföldi bajban lennék, mert a bicska, izé “knájf” éle zárható és akkor valami pillangó-hatás indul be ha kinyitják. Magyarul: nem értem, mire volt ez a felhajtás. De miután a kísérőm a fényképével és az aláirásával vállalta értem és a “knájf”-omért a felelőséget, mindketten, én és a “knájf”-om is, felülhettünk a buszra.

Amíg a “knájf” hírnévre tett szert, a busz csak és kizárólag ránk várt. Éljenek a biztonsági záras 1001 funkciós svájci bicskák és a biztonsági intézkedések.

Hangcsouban átszálltam a Sanghaji buszra. Onnan 3 óra az út a pudongi reptérre. A pudongi reptéren, Sanghajban, a csomagellenőrzés ismét előjött a bicska téma. Az egyik őr azt mondja, hogy: “Sir, you have a knájf!!” Már csak nevetni tudtam: “Yes, I know. Here it is, you can have it.

Elvitték, akárcsak egy atombomba lett volna. Nyitogatták, csukosgatták, csóválták a fejüket. Várom mi lesz. Lemondtam róla. De, egyszer csak a felhők elvonulnak az ellenőr arcáról. Szerintem belefáradt a nyitogtatásba és eldöntötte inkább visszaadja, nehogy bicskanyitogtatással érje ott a hajnal. Ettől megkönnyebbült és sugárzó arccal nyújtotta át a bicskát egy OK kíséretében.

Vagy 2 órát kolbászoltam a reptéren míg elkezdődött a beszállás. Hamar eltelt az idő, egyszer csak fenn voltam a gépen és nemsokára elnyomott az álom.

2018 október 18: 6. nap (Lancsou, Linan)

Végre alaposan kialudtam magam. Reggel az éjjeliszekrényen várt az este megvásárolt kávé. A kézhajlatomat is alig kellett igénybe vennem, hogy elérhessem. Lenn a recepciónál várt az úriember aki a tegnap és tegnapelőtt elvitt bennünket a gyümölcsösbe és a rózsakertbe. Elindultunk a reptérre, azonban hamarosan megálltunk a külvárosban reggelizni. Egy olyan gyorsétterem volt, ahol kézzel nyújtották a tésztát igen vékonyra, igen rövid idő alatt. Ez után hamarosan megérkeztünk a reptérre. Közben kiszakadt a gubacsos szatyor, így bekerült a bőröndömbe. Búcsút vettünk a lancsouiaktól és becsekkoltunk. Az a vendégszeretet és kedvesség amit részükről tapasztaltam azt hiszem mindenkit lenyűgözne.

Kellett várakoznunk vagy egy szűk órát. Vettem otthonra valami ezt-azt szuvenír gyanánt, ittam egy finom brazil kávét és majdnem lekéstük a beszállást addig oldalogtunk jobbra-balra. Mikor felszálltunk a reptéri buszra kiderült, hogy a másik gubacsos zacskó a kávézóban maradt. A társunk szó nélkül visszaszaladt. Megjegyzem még egyszer, hogy a busz csak bennünket várt. Már rég fenn voltunk a repülőn mikor megérkezett a gubacsos szállítmány.

A Lancsou-i látogatást összefoglalva: nagyon örülök, hogy ezt a régiót is láthattam,  leszámítva a gubacsos dolgokat is, mivel teljesen más volt úgy domborzatilag, mint növényborítás tekintetében a déli résznél. Továbbá Kanszu központja, Lancsou a selyemút végpontja is volt egyben. Valamint Kanszu a kínai muszlimok tartománya is, amint megtudtam. Megnézni Google Earth-ben a szatellit fotókat egy nagyszerű dolog, pl. ahhoz képest, hogy nincs 30 éve még csak atlaszaink meg papírtérképeink voltak, azonban való igaz, hogy elképzelni sem tudtam ezek előtt ezt a minden tekintetben igen változatos régiót.

Két óra múlva landoltunk Hangcsou-ban. Taxi vitt Linan-ba egy óra alatt. Fél hatra vacsora volt leszervezve a hotelben a vendégfogadóm diákjaival. Fél hatig kiugrottunk könyvesboltokba, hogy valamilyen helyi növény- vagy állatvilágról keressek egy könyvet. Sajnos csak receptes és természetes gyógymódokat leíró könyvekben voltak növények és állatok. Viszont kerestünk és vettünk két köteg evőpálcikát. Az evőpálcikáknak az a története, hogy Tajvanból hazaérve mindenképpen szerettem volna beszerezni párat. Az ebay-en nem volt csak minimum húszas kiszerelésben műanyagpálcika. Nem volt ez gond, mert egy csomagot talán 5-7 dollárért vesztegetnek, de lehet olcsóbb is kerül, ha valaki nagyon keresi. Eltelt a rendeléstől számítva vagy 2 hónap, amikor jeleztem, hogy nem kaptam meg, valamit kellene tenni. Erre szó nélkül visszautalták a pénzt. Rá néhány hétre megérkeztek a pálcikák. Hiába erősködtem ma, hogy a két csomagot kifizetem, nem én voltam az erősebb. Kaptam ajándékba (még) 2 csomaggal.

Fél hatkor találkoztunk a diákokkal. Mindannyian nagyon kedvesek voltak, de nem igazán volt gyakorlatuk az angol társalgásban. Nem baj, volt aki fordítson. Kína majdnem minden részéről akadt köztük. Hszincsiang maradt meg egyedül a származási tartományokból, de az is csupán Ürümcsi miatt. Jelen volt vendéglátóm felesége is, így egy szép kis asztaltársaság kerekedett.

Az tetszett, hogy a diákok nagyon közvetlenek és nyitottak voltak. Nagyon kellemes és barátságos volt a hangulat közöttük. Kicsit nehezebb rész volt az, amíg a diákok bemutatták magukat, meg a témáikat amivel foglalkoznak, de számukra biztos nagyon hasznos tapasztalat is volt egyben az angol gyakorlása szempontjából. A gubacsos témákon kívül egyetlen egy maradt meg, éspedig a kínai nagymagvú tiszafa (Torreya grandis) kártevőivel szembeni védelem kidolgozása.

Néhányan megosztották a WeChat profiljaikat, mások elkérték egyéb profiljaim címét. Majd pontosítottuk a holnap reggeli előadásom és a Sanghajba való visszautam részleteit és mindenki ment a saját útjára.

Ez az első este, hogy 9 előtt beértem a szobámba. Azonban kell dolgoznom a majd leadandó pályázat részletein. Úgyhogy meló 😉 majd holnap kezdődik a hazaút.

2018 október 17: 5. nap (Lancsou környéke)

Azt hittem az ébredés nehezebb lesz. A reggelit a 12. emeleten fogyasztottuk el. Most építhetik az emeletet. Nem volt szabad asztal, erre betessékeltek egy csövekkel és festékes dobozokkal megrakott folyosón keresztül egy szobába aminek a közepén egy asztal volt. Olyan revolveres középpel. De nem ez, hanem az, hogy nem volt az egész épületben egy normális kávéautomata kissé kedvemet szegte. Főként, hogy a végén hideg, a tetején úszó kávéporral éktelenkedő csillagközi diéta-alap folyadékot ittam.

Taxival mentünk a találkahelyre, ahol felvett a sofőrünk. Végre elindultunk gubacsokat keresni. Tudom, a tegnapi nap érdekes volt és, hogy az ilyen igen öreg körtéknek igen speciális védelem jár ki a kártevőikkel szemben, de a mai rózsaültetvények és rózsagubacsok azért a szívemhez közelebb állnak.

Visszamentünk a reptér-városba, Zhongcsuanzhen-be. A reptér után rögtön letértünk egy olyan útra amiről azt mesélték, hogy egyszer egy repülőnek kényszerből landolni kellett rajta. Hát, akkor remélem jobb volt az út, mert másként a repülőnek a kerekein kívül az alja is meghámozódott volna. Egy-két vargaöltés után egy kisebb faluba értünk. Itt már kezdtem otthonosabban érezni magam, akkora volt a civilizációs és infrastrukturális esés.

Amíg néhány km-el arrébb az utcasarkon kamerák, itt legjobb esetben kakasok vannak. Igen, erről olvastam, és beszélnek is róla. De most a saját szememmel láttam. Mindenesetre nagyon nagy az ellentét a városi és a rurális között. Bementünk egy udvarra, ahol egy kedves és egyszerű nyugdíjaskorú házaspár várt. Hátramentünk a gyümölcsösbe tüll-zacskókkal és metszőollókkal felszerelkezve. A szilva- és körtefák között szép egyenesen rózsacserjék sorakoztak. Első találkozásom a Rosa sertata X Rosa rugosa hibriddel. A virágjaiért termesztik, ugyanis igencsak sok szirommal rendelkezik egy igen kis virágfejben és cserjénként igen sok virágot is bont. Mesélték, hogy a gubacs, amelyiket keresünk igencsak jelentős terméskiesést okoz. És ez természetesen igen zavaró, amennyiben jövedelmed származik ezekből a virágokból. No, nem kellett sokat keresni a gubacsot, akadt elég szép számban. Mondhatni hogy majdnem mindeniket begyűjtöttünk a kertből. Indulás előtt meglátogattuk a ház melletti szociális szolgáltató egységet. Ha valaki emlékszik a Trainspotting-ban arra a jelenetre amikor Renton alámerül a kagylóban, akkor arra is emlékszik mit írt annak az ajtóján. Na, ide ugyanazt a táblát ki lehetne tenni, annyi különbséggel, hogy a Scotland-ot át kellene húzni vastagon és mellé kellene írni, hogy „the World”.

Innen nem messze meglátogattunk egy kizárólag rózsákkal beültetett majdnem hektáros ültetvényt. Ez sem volt hiányában a gubacsoknak. Amit láttunk mindent begyűjtöttük. Amúgy a reptértől számítva majdnem minden tizedik parcella rózsákkal volt beültetve. Sose gondoltam volna, hogy valaha ilyent fogok látni. Na, itt beugrott, hogy ebben a magasságban – tengerszint fölött 2000 méteren – nem rózsaültetvényekre számítottam. Mondjuk burgonya, meg kukorica is volt jó számmal.

Innen elindultunk „A” rózsafarmra. Elég távol volt, vagy csak a keskeny 2 sávos út és a nagy forgalom okozta nem tudom, de helyenként úgy éreztem magam, mintha valahol a Királyhágó és Kolozsvár között lennénk. A falusi házak aránylag egyhangúak voltak. Igen magas, vakolt kerítések veszik körbe az egész háztartást. Nem lehet látni tőlük majdnem semmit sem. Ha nyitva van a kapu, akkor többnyire csupán a lebetonozott udvart lehet látni. Szóval a falusi háztartások mindennapjaiba egy molekulányit sem láttam be.

Megálltunk ebédelni egy kis falusi étteremnél. Igen ízletes volt amit felszolgáltak. Rizs, marhahús és rózsatea volt a menü. Volt velünk ezen a napon egy hölgy, aki a legserényebb gubacsszedő akit láttam pályafutásom alatt. Mielőtt megcsillogtathattam volna evőpálcika tudásomat beszaladt a konyhára és kért egy kanalat nekem. Egy kedvesnek szánt gesztusról viszont ilyen kultúra-összefeszüléskor elég nehéz előre eldönteni, hogy ha célba ér, a kívánt hatást éri-e el 😉

Még annyit erről a helyről, hogy a szakácsnő megkérdezte honnan jövök. Mondták, hogy Romániából. Ha Kashyyyk-ot mondtak volna neki ugyanennyire értetlen arccal nézett volna vissza. Azt tapasztaltam számos alkalommal, hogy a Románia név semmit sem mond az ittenieknek. Nem létezünk számukra. No de hányan hallottunk Lancsou-ról? Emlékszem Pavlodár-ban, Kazahsztán keleti részén is megkérdezték honnan fújt ide a szél, mondom Románia -> 0 öröm. Egyszer visszakérdeztek, hogy Ausztrália? Na, azt lehet nem bánnám.

Hamarosan megérkeztünk „A” rózsaültetvényre. Annyira készültem rá, mint hamupipőke a szombat esti bálra. De azt kell mondanom, hogy nem csalódtam. Eléggé hasonlított arra, amit elképzeltem róla. Azt mondták, hogy 1.33 km^2 a területe és rózsabimbó-gyűjtéskor akár 3000-en is dolgozhatnak a begyűjtésben. Elég nagy buli lehet a rózsabimbó szüret azt hiszem. S akkor jött a panaszkodás a gubacsdarazsakra. Állítólag, ha megjelenik a bokron a terméskiesés akár a 70%-ot is elérheti. Szóval ez elég komoly kár. Azt is elmesélték, hogy szerintük invazív és valami reptér közelségét emlegették. Nos, tudomásom szerint, még egy ehhez hasonló gubacsot nem tartanak számon a világ egyetlen szegletében sem. Volt szerencsém a darazsat is megvizsgálni és miután a gubacsokat is láttam élőben, én is alátámaszthatom azt, hogy a tudomány számára új fajról van szó. A faj leírás alatt van – már vagy két-három éve – sőt azt is megsúgták mi lesz a neve.

Elég sokat időztünk itt és elég sok gubacsot gyűjtöttünk. Azt mesélték, hogy a gubacsoknak van egy másik alakja is ami tüske nélküli. Találtunk is néhányat, de úgy tűnik valamilyen fejlődési rendellenességről van szó csupán. Gubacsász tevékenykedésem egyik mérföldkövének tartom amit most láttam. Sokat mondogattam azt, hogy a rózsagubacsok soha-semmilyen formában nem lesznek a darazsászokon kívül senkinek sem fontosak. Mintha szokták volna mondani: “soha ne mond, hogy soha”.

Innen elmentünk a rózsavirág feldolgozó üzembe. Mikor visszaérünk Linan-ba kérek egy építőtelepi látogatást is. Kérem majd, hogy lefényképezzenek munkavédelmi kalapban, kezemben egy kőműves kanállal amint egy adag maltert feldobok a falra. Így majd teljes lesz a kép 😉 Vicc nélkül: régóta rózsadzsem fogyasztó vagyok, de nem hittem volna, hogy valaha tisztában leszek a rózsasziromdzsem készítésének részleteivel. Elmesélték azt is többek között, hogy az üzemben mintegy 50-en dolgoznak és az alapanyagot sokféle cégnek szállítják. Az árakról nem beszélgettünk, de egy kedves ismerősöm kérésére rákérdeztem a rózsaolaj árára. Csípőből rávágták az árat a kérdésemre: 10ml ára 600 Yuan (100 USD kb. 600 Yuan). Drágább, mint a kőolaj 😎 Szóval a rózsabusinessben rózsásak az árak is.

Innem visszaautóztunk Lancsou-ba. Este lementem lefekvés előtt megvenni a kávémat, hogy reggel a nap jól kezdődjön.

2018 október 16: 4. nap (Hangcsou, Lancsou)

Hatkor kellett kelni, hogy a repülős terv megvalósulhasson. Reggeliztünk, utána a transzfer járat 10 perc alatt kivitt a reptérre. Hát, a reptér óriási. Mondjuk egy 9 milliós lakosságú városnak ekkorára szüksége is lehet.
Reggel beöltöztem “terepbe”, hiszen terepre megyünk. Meg is lett az eredménye: a fémkapcsok miatt le kellett vennem a bakancsaimat, be kellett őket tenni egy tálcába stb. Valami jó 3D nyomtatóval nyomtatható kapcsokat kellene ezentúl a cipőkre tenni, hogy ebben a kényelmetlenségben sem a biztonsági személyzetnek, sem pedig az utasoknak ne kelljen időnként átesni. Azt hiszem, következő alkalommal ki kellene próbáljam a melles csizmát. Azon, ha jóféle semmi fém nincs, csak finom petróleuszagú műanyag.

Az indulás a tervezettnél 20 perccel később történt. Az út kb. két óra hosszat tartott. Landoláskor feltűnt, hogy a látvány kb. 100%-ban erdőmentes. Dimbes-dombos lösz alkotja a teljes környéket. Innen a Sárga-folyó színe, amiről a nevét kapta.

A reptéren a vendéglátóm két barátja várt bennünket, akik a körte- és rózsa-businessben voltak érdekeltek. Elfelejtettem megjegyezni, de most beugrott, hogy első nap az egyetemen végigtárgyaltuk a nálunk és Kínában is előforduló olyan ismertebb rovarközösségeket, amelyeknek gazdasági szerepük van, illetve amivel közösen is tudnánk foglalkozni, és hát a rózsák elég vezető szerepet kaptak ilyen szempontból is. Szóval itt a rózsagubacsok kizárólag gazdasági szempontból érdekesek, nem holmi elefántcsonttornyokból néznek ki a világba a kutatók.

Visszatérve az érkezésre, a reptéren tudatosult bennem, hogy „Azta! Mekkora város ez is…”. De, ez már csak így kell legyen, mert valahonnan a milliárd plusz néhány millió csak össze kell jöjjön. A reptér kb. mint egy falu nálunk. Meghökkentett mikor kiléptünk a reptérből, hogy mekkora terek és milyen nagy területű parkolók veszik körül a repteret. Külön sofőr vitt bennünket a lancsoui tartózkodásunk alatt mindenfelé. Elég fura érzés mikor a táskádat viszik, meg kinyitják a kocsiajtót. Ilyenben még nem volt részem a röpke negyvenem alatt.

Az úton elmentünk egy vidámpark szerű terület mellett, ahol az egyik épület egy iszonyatosan nagy Transformer fej volt. Ebből a meghökkenésemből fel sem ocsúdtam mikor megláttam a Parthenon mását, mellette a Szfinx-el. Az út további felében is a lábaim mellett kutattam az alsó állkapcsom után. Jól látszott, hogy mekkora ütemben folyik az építkezés. Száz meg száz egymás mellett épülő 25-30 emeletes tömbház minden karnyújtásnyira, mellettük magánház negyedekkel. Az autópályák itt is 4+4 sávosak. Meg is jegyeztem, hogy milyen széles utak. Azt mondják, hogy a 2+2-es autópálya már nem téma, olyanok régebben voltak, ma már csak ilyeneket építenek. És ezt komolyan mondom. Nekem otthon a „békebeli” 2+2-es elavult is megfelelne, persze ha lenne. Amúgy a reptér a várostól 55 km-re volt. Szóval a hátam rendesen elállt a lábamnál való kotorászástól.
Az első megálló egy falumúzeum emeletes étterme volt.

Kezdeti meghökkenéseim sorozata folytatódott és még csak a nap közepén voltunk. Bevezettek egy külön ebédlőbe. A fal tele volt aggatva régi kínai bakelitlemezekkel és borítóikkal. A kerek asztal közepe a szokásos forgó szerkezetű volt, amelyre a következő másfél órában egy halom ennivalót felszolgáltak. A tavaszi tajvani ebédekre emlékezve mindenből nagyon keveset szedtem feltételezve, hogy akármennyire keveset eszem a végére úgy is gurulni fogok akár BB8. Sejtésem beigazolódott, de ebéd után egy jó nagyot sétáltunk az épületben meg a falumúzeumban. Az étteremben minden ebédlő szoba más-más tematikával örvendeztette az ide látogatókat, volt magnószalag, abakusz, rádió, tévé, hangszer, tükör és cigarettás-doboz szoba is. A falumúzeuban volt régi parasztház, megvolt a „gazdag uraság” háza, a postaépület Mao korából, voltak régi járművek stb. Egy szóval rengeteg minden igen kis területen szépen elfért egymás mellett. Egy kb. húszévesekből álló csapat megállított és körbe fotózták magukat mellém állva. Elég furcsa érzés volt minden esetre. Goromba sem szerettem volna lenni, de a harmadik fotó után már zavart a dolog.

Innen indultunk meglátogatni a világ legrégebbi körte gyümölcsösét, legalább is ezt mondták, és én nem jártam utána. Az út nagy részét szuper-széles 4+4 sávos autópályán tettük meg, közben a kopárnak tűnő de száraz fűfélékkel borított dombok vettek körül. Valahogy úgy tűnt, mintha valaki a kolozsvári Szénafüveken levő koporsókat végtelenített Ctrl+Copy-zta volna egy kis méretnövelés után. Ahogy közeledtünk az uticélunkhoz kissé kinyíltak a völgyek, megjelent a Sárga-folyó, ami tényleg nagyon sárga, és mindenütt veteményesek terültek el az út két oldalán. Nagyon furcsa volt, hogy még egy madarat sem láttam, nemhogy legelésző állatokat vagy netalán vadakat. Egész úton két rózsabokrot vettem észre az ablakon keresztül.

Megérkeztünk Shichuanzen-be. Első utunk az információs központba vezetett, ahol bemutatták a térséget egy reklámvideóban, majd felvittek egy magas dombtetőre, ahonnan át lehetett látni a teljes völgyet. Majd elmentünk a hajdani falu gyümölcsöse alapítóinak tiszteletére épített múzeumba és szentélybe. Itt rengeteg mindent meg lehetett tudni a faluról és a körtetermesztésről, sőt arról, hogy milyen üzleti modell alkalmazásával értékesítik a körte-fagylaltot, ami tulajdonképpen a hosszan fagyasztott és érlelt körte. Meglátogattuk a körte királyt és a körte királynőt, akik bejegyzett Guiness-rekorderek a 450+ éves korukkal, majd a „körte üzem” gyártósorát.

Valahol itt a merevlemezem és a műveleti memóriám is betelt. Gyorsan fel kellett valami helyet szabadítanom. Szerencsére a mi merevlemezünk ilyenkor nem kerceg, mert elég furán kattogott volna a fejem.
Elmentünk a gyárból egy helyi étterembe vacsorázni, ahol az asztal közepében elhelyezett üstben főzték meg a szemünk láttára a vacsoránkat. Innen már vissza vezetett az utunk Lancsou-ba. Esett az eső és sötét volt. Erre az ingerszegény órára megértem rendesen.

Visszaérve a városba, a nagy fénykavalkádban és a számtalan felhőkarcoló gyűrűjében eléggé átjött a nagyvárosi hangulat. A hotelben gyorsan előkészültem a következő napra, szerencsére semmi halaszthatatlan dolgom nem volt estére. Még jobb, hogy az álmaink csupán töredékére emlékszünk. Soha nem szeretném megtudni mi történt a fejemben ezen az éjjelen.

2018 október 15: 3. nap (Hangcsou, Linan)

Reggel 7 óra van. Fehér zaj a telefon könyörtelen géppuska hangja mögött. Valami csomagban, ami egy óriás teafilterre hasonlított megéreztem a kávé illatát. Újdonság volt a kávéfilter amit ki lehet nyitni a csésze szájában és a forralt vizet rátöltve megvan a nélkülözhetetlen ital. Igaz nem eszpresszó, de legalább nem neszkávé. Így kinyílnak a gerendával feltámasztandó szemhéjaim, mint a mesében az öreg királynak. Neki persze nem volt ilyen kávéja, azért kellett a legényeknek gerendákkal bajlódniuk. Hamar összekaptam magam. Lenn a recepción kijelentkeztünk, majd leülünk reggelizni. Az első kör egy pohár tej meg felszeletelt sárkánygyümölcs (pitaja) volt. Ez is új. Ha lenne mátyásmadártollas vadászkalapom most kicsit hátrabillentettem volna. De nincs. Így marad a próba. Kimondottan finom volt, olyan mintha apró mákszemekkel sortüzet nyitottak volna egy fehér húsú görögdinnye szeletre. Utána húsos gombócot kaptunk levesben meg tojást valami zöldséggel. Szerencsére főztek kávét kérésre. Megdicsértem a reggelit. A kísérőm megjegyezte, hogy teljesen hétköznapi volt. De hát hétfőn reggel a reggeli milyen lehetne?

A buszpályaudvar 800 méterre volt. Elindultunk gyalog magunk után húzva görgős táskáinkat. A kísérőm első éves magiszteris hallható. Kérdésemre, hogy mi lesz a magiszteri folytatása, teljesen bejáratottnak tűnt a „dolgozni kezdek” válasza. PhD? „Azért keveset fizetnek”. Történet vége. Nem a rózsagubacsokban látja jövőjét, az legalább biztos. De a rózsagubacs kihelyettesíthető bármilyen mütty-mütty boncolással vagy darálással is.

Szóval bandukoltunk a busz-pályaudvarra. Itt meg kell jegyeznem, hogy, persze tudjuk azt, hogy Kínában sokan bicikliznek meg robogóznak, viszont az utak mentén nem biciklisáv, hanem bicikliút van, ráadásul az útkereszteződésekben fedett várakozókkal. Továbbá a robogók nem robognak, hanem olyan csendben közlekednek akár egy jaguár. Okos ötlet néhány millió robogót elektromosra cserélni. Nem? És meglepően sok az elektromos autó is.

A kísérőm elővett ez zacskót, amit átnyújtott. Pici diók voltak benne. Kibogoztuk a végtelen internet segítségével hogy ez a pekándió. Rövidesen szembesültem a Carya fajok elképesztő biogeográfiájával az első megnyitott weboldalon. Finom, de nagyon meg kell szenvedni érte. Nehéz megtörni, szétválasztani. A javaslat az volt, hogy miután szétnyitom, kieszem belőle a magot. Sajnos nem ment.

A busz harmada üres volt. Kb. egy óra az út. Be van borulva és szemerkél az eső. A kilátás ettől kissé lehangoló. De ahogy Hangcsou-tól távolodunk, egyre gyakrabban látunk dombokat, majd következett a Qingshan-víztározó. Közben kiderült, hogy a kísérőm édesapja egy hotelnek valamilyen szintű igazgatója, az édesanyja valamilyen kormányzati alkalmazott. Szülei Hangcsou-ban élnek, ő is ott nőtt fel, de Linan-ban benntlakásban lakik. Eszembe jutott, hogy ez a távolság kb. akkora mint amennyire Szováta van Marosvásárhelytől. Voltak a marosvásárhelyi Bolyaiban olyan évfolyamtársak akik Szovátáról beköltöztek vásárhelyre kollégiumba. Vicces elképzelni, hogy úgy Szováta, mint Marosvásárhely Linan és Hangcsouhoz képest akkorák, mint egy ladik egy óceánjáróhoz viszonyítva.

Megérkeztünk Linan-ba, kb. 69-70 percre van Hangcsou-tól, nagyjából Kolozsvár méretű lakossága van. A város bejáratának minden oldalán építkeznek, többek között metróvonalat is készítenek. Az egyetem a város északnyugati felében található. Ide taxival jutottunk el a busz-pályaudvarról. A busz-pályaudvaron akkora drogellenes kampány-plakátot láttam, mint amekkora a Titanic főárbocvitorlája kellett volna legyen, ha hajót vitorlásnak tervezik.

Taxival percek alatt eljutottunk az egyetemre. A Zhejiang (Csöcsiang) Erdészeti és Mezőgazdasági Egyetem kampusza igen terjedelmes és minden tekintetben modernnek tekinthető. 20 éve adták át a teljes frissen befejezett kampuszt. Találkoztunk a vendéglátómmal, aki leginkább növényvédelmi rovartannal, növénykórtannal és erdészeti rovartannal foglalkozik. Kaptam egy asztalt. Kipakoltam számítógépem, megbeszéltük a megbeszélnivalókat, megmutattuk egymásnak a gubacsdarazsas fotóinkat, mint mások a bélyeggyűjteményeiket, vagy a Cin-cin-es autós rágóspapírgyűjteményüket. Átmentünk a rovartárba. Nem kis meglepetésemre, pont olyan szekrényrendszerük van, mint a Berni Természettudományi Múzeum alagsorában. Szeretném, ha nekünk is lenne egy ilyen Kolozsváron. Nagyon vagány amúgy, mozgathatóak a szekrények egy sín mentén, össze lehet őket sűríteni, ha szeretnénk, illetve ki lehet a szekrények közötti távolságot szélesíteni, ha valamire szükségünk van.

Végre megvizsgálhattam azt a néhány rózsagubacsdarázst, amit Kínából írt le vendégfogadóm. Megbizonyosodtam arról is, hogy a Kínából jelzett közönséges rózsagubacsdarázs nem ugyanaz, mint az otthoni, miként ezt előre is sejtettem a gubacsokról készült fotók alapján. Miután kigubacsoztam magam elindultunk ebédelni. Találkoztunk a professzor feleségével az ebédnél. A menza menüs rendszerben működik, jön a pincér az asztalhoz és rendelni kell. Megint elkezdett esni az eső. Visszagyalogoltunk az irodába. Lefényképeztem a darazsakat, meghatároztam amit kellett. Itt nem tudom kihagyni azt, hogy megjegyezzem, az egyik faj még nincs leírva, vagyis a kezeim között a közönséges rózsagubacsdarázs talán legközelebbi rokonát forgattam. Valami hasonlót érezhetett az a tengerész is aki felfedezett egy csendes-óceáni szigetet és tudatában volt annak, hogy ezt még előtte senki nem tette fel a térképre.

Végigbeszéltük újra a következő néhány nap programját. Rájöttem, hogy sokat a kampuszban nem fogok téblábolni, így kiléptem egy körre, hogy járjam be alaposan. Találkoztam fekete hattyúkkal, kócsaggal, tündérrózsákat és bambusz csoportokat fényképeztem és kerülgettem. A legjobban egy óriás darázspókhoz hasonlító szintén pók (Nephila clavata) tetszett, amely a környékről minden nagyobb rovart becsomagolt már. Annyi ginkgófát láttam, mint otthon akácot. A járdák két oldalára mindenütt ginkgófákat ültettek. A kampusz közepén egy méretes tó található, a partján egy szintén igen méretes könyvtárépülettel. Benyomásom, hogy akik megtervezték a komplexumot nagyon értettek hozzá és oda is figyeltek.

Miután visszaértem hamarosan összecsomagoltam, mert indultunk vacsorázni. Este Hangcsou-ban alszunk, ugyanis holnap reggel korán repülünk Lancsou-ba (az ország másik felébe), hogy meglátogassunk egy nagyon koros körtefa ültetvényt és megvizsgáljunk egy japán rózsa ültetvényt, amit egy (vagy kettő) pontosan nem beazonosított rózsagubacsdarázs faj kínoz évek óta.

A vacsora során megjegyezték, hogy milyen jól használom a pálcikákat. Szerencsémre a tavaszi tajvani konferenciázás óta gyakoroltam, másként most biza bajban lettem volna, ugyanis sem kést, sem villát nem láttam eddig mióta itt vagyok.

Autóba ültünk és elindultunk a reptér melletti egyik hotelbe. Kb. 1 óra volt az út. Végig sötét volt és esett az eső, így sok mindent nem láttam sajnos. A hotelben végre sikerült az elmaradt lektorálást befejezni és elégedetten elaludni.

2018 október 14: 2. nap (Sanghaj, Hangcsou)

A repülőn sikerült aludni. Annyit, hogy kb. egy negyed fim fért még mellé. Érkezés előtt a szék zsebéből előkerült egy beutazási nyilatkozat. Tanulva a tajvani útlevél-ellenőrzéses, címet-be-nem-írós és visszaküldős esetemből, a feladatot komolyan vettem és ezúttal nem is volt gond az átjutással. Mondjuk az ujjlenyomatomat harmadjára regisztrálták. Biztos jól elmentik valahová jó helyre és szükség esetén mindháromszor kielemzik. Legalább elektronikusan olvasták be, nem kellett összetintázni az ujjainkat. Első megálló a csomagátvétel után a SIM kártyás stand volt. Semmi gond, pikk-pakk megvolt az 1Gb adatforgalom és 30 perc nemzetközi beszélgetési időtartam a legolcsóbb Unicom-os ajánlatban. A beállításokat elvégezték amíg MasterCard-os betéti (debit) kártyámról a 300 Yuant levonták. Az értem küldött magiszteris diák egy-kettőre megmutatta merre van a(z egyik) váltóiroda, 100 USD-ért pontosan 618.70 Yuant kaptam.

Buszjegyvásárlás, kb. 15 perc várakozás és indulás a reptéri buszmegállóból Hangcsou-ba. Annyiszor meg kellett lobogtatnom az útlevelemet, hogy az összes lapja kiszellőzött és átvette a Kelet-kínai-tenger páráját meg a városi szmogot. Az útlevelemben már nem csak a vízumom kínai, hanem egy pecsét is, meg az előbb felsorolt nélkülözhetetlen alkotóelemek. Sajnos mire a busz elindult már besötétedett, sokat emiatt a kiútból nem láttam, de a szívem sajgott mikor végignéztem a soksávos autópályák kusza gomolyagján. Aztán lement az út a föld alá és kb. 20 perc múlva, mikor újra feljöttünk a környezet megváltozott, már alacsonyabb épületek és kevesebb fény vett körül. Az eső is elkezdett esni, ami a látási viszonyokat tovább rontotta.

A sofőr kb. negyedóránként lehúzta ablakát, horkantott majd megszabadult a fölöslegtől. Nem kerülte el a figyelmem egy alkalommal sem. Senki szeme nem rebbent ilyenkor csak az én szemeim forogtak, mint a rulettkerék. Erre még visszatérek később.

Szerencsére felkészültem Isztambulban a VPN használatára. Két alkalmazást ajánlanak, amit még érkezés előtt feltelepítettem az ExpressVPN-t és a NordVPN-t. Mindkettőnek van egy hetes próbaideje, így ezek tökéletesen megfeletek. A hálózati csatlakozásom megvolt, de VPN nélkül a Kínai Nagy Tűzfal semmilyen Google alkalmazást, sem a fb-ot, sem az instát nem hagyja működni. Viszont az átjáró bekapcsolása után semmi gond, talán lassabb lett az adatforgalom valamicskét. Így már akivel akartam közölhettem merre és miként vagyok. Az egyetlen alkalmazás, amit telepítettem az a WeChat. Megosztottam adataimat a kísérőmmel, ha gond van legyen hogy értekezni. Kipróbáltam a Baidu maps-et angolul és kínaiul is. A Google maps-hoz képest azonban mindkettő kínai volt. Legalább erről sem maradtam le.

A repülős reggeli vagy ebéd – nem tudom minek számított – már rég volt és az agyamtól a gyomromig ami kellett már minden jelezte, hogy cukor kell. Megérkeztünk Hangzou-ba. Mondanom sem kell az út zökkenőmentes volt, csak az állam kattogott a sok leeséses kiakadástól: nem elég, hogy az út mellett haladó felfüggesztett vasúton az otthonihoz képest kb. fénysebességgel közlekedtek a vonatok, és, hogy az autópályakapuk kb. fele is fotocellás volt, de a szürkületből az is átszűrődött, hogy az építkezés gigászi léptéken folyik. Olyan foltok között haladt az út ahol egyszerre 10-15 darab 25-30 emeletes tömbházakat húztak. Nem szeretnék ilyenben lakni és nem is lenne jó nap mint nap ezzel a látvánnyal élni, de mindig elképedek ilyenkor, hogy otthon milyen kaotikusan működik minden. Dicső országunk sajnos úgy jelenik meg ebből a szempontból lelki szemeim előtt, persze képletesen – ahogy a fiam mondja, mint egy csimpánz, amelynek egy számítógépet adnak, hogy tördeljen be egy szöveget. Naaagy lefele mutató hüvelyk. Nem vagyok elfogult, persze látom a pozitív vetületét is a dolognak, pl. sok tekintetben a szabadság, de vajon az meddig adatik meg? Azt elég könnyű megvonni amint a sok recens mellékelt példa mutatja.

Szóval Hangcsou. Megapolis. Esik az eső. Várjuk a taxit, amelyik nem jön. Nem csak Kolozsváron mennek ilyenkor haza a taxisok aludni egyszerre. Hirtelen beugrik egy jelenet a Szárnyas fejvadász elejéről, az utcai kajálós. Valahogy teljesen az a hangulat lett úrrá rajtam, mint amikor azt a jelenetet néztem. Végre meglett egy taxi. Elképesztő, ezeknek az autóknak több kamerája van, mint egy operatőrnek: elől, hátul, plusz beépített képernyő a visszapillantó tükörben azon kívül, ami a műszerfalban volt gyárilag. Na ez utóbbit nem értem, de csak kell legyen valami haszna. A hotel kicsi, tip-top, egy hátsó mellékutcában található. A szobám pont olyan, mint amilyen Tajpej-ben volt a reptérhez közel: pici, de minden szükséges benne van.

Elindultunk éttermet keresni, de úgy tűnt túl késő van ehhez. Így hát egy éjjel-nappaliban vettünk mirelit csirkés tésztát meg rizses rántott sajtot. Mikró, pálcika, kóla, mi kellene ilyenkor több 😉 Mondom kajálás előtt hogy jó étvágyat. Értetlen tekintettel találom szembe magam. Hosszadalmas magyarázkodás után kiderült, hogy ezt a kedvességi/udvariassági formát nem ismerik. Az volt a legjobb, hogy: minek kellene még több kaja? Szóval, ha az embernek jó az étvágya többet eszik. Nem így van? Tiszta igaz. Visszaúton a debreceni vasárnap esték jutottak eszembe, annyira kihalt volt minden. Visszaértem a szobámba. Kellene aludni, de lektorálni is, de nagyon, mert a határidő letelt egy napja. Egy kiadós zuhanyzás jól jön a frissességhez is. Keservesen meglettem a felével. Aludnom kell. Reggelig már csak négy óra van.

2018 október 13: 1. nap (Kolozsvár, Isztambul)

A szokásos „inkább-szervezni-szeretem-mint-elindulni” a tegnap estétől rámtelepedett. Elindulni a legnehezebb – nem tudom más ezzel hogy van – utána már egymást követik az események. A taxis kérdezte merre tartok. Elmondtam, mire ő: „Ó, azt hittem Anglia vagy Bukarest, erre nem számítottam”. Persze rögtön előjött az uticélom kormányzati rendszere. A sofőr szerint, lehet az ilyen rendszerek szükségszerűek, mert a legtöbben nem tudják mihez kezdjenek a szabadságukkal, sőt a fb és a google is lehet teljesen fölösleges. Rendben, ez mind lehetséges, de azt hiszem inkább tanítani kellene mindenkit, mint megzabolázni. Erre ő: „Igen, ma már csak a pénz fontos nem a szellemi értékek”. Na mindegy.

Cakk-pakk ott volt a reptér. A kolozsvári reptér fejlődik, de nagyon lassan. Úgy érzem magam ott mindig mintha a Tatuin-on várnék egy rozoga űrkompra. Hozzá képest Frankfurt vagy Amsterdam olyan, mint a birodalmi főbolygó Coruscant. Akartam venni valami apróságot szuvenír gyanánt, de rájöttem, hogy ritka pocsék a helyi felhozatal. Sajnos. Még jó, hogy bepakoltam otthon egy gubacsos könyvet ajándék gyanánt.

Felszálláskor lefilmeztem, miként emelkedtünk fel. A múlt héten láttam egy ilyen videót. Tetszett nagyon. A Székely-kő a reggeli napfelkeltében innen fentről is eszméletlen. Az előttem ülő bunda-kabátos török fejfedős hölgy a reggelihez sört kért. A stewardess arcán egy vihar cikázott át egy másodperc töredéke alatt. Megnézte a szekér belsejét, sarkon fordult és előrement. Gondolom, hogy csapoljon egy „țap”-ot.

Először járok az isztambuli Atatürk reptéren. Azt hiszem nem szeretnék a közeljövőben több mint 12 órát egy huzamban eltölteni reptéren. Semelyiken. Az első néhány órában elhasználtam a telefonszámomra kérhető heti 120 perc internetet. Majd elkészítettem egy előadást a Holarktikus rózsagubacsokról. Közben többször körbejártam a terminált, kajáltam és kávéztam. Majd elolvastam egy lektorálni kapott cikket. Stb. De a legmeghökkentőbb a ruszli volt, hivatalos magyar nevén konyhai csótány, aki a sűrű folyósón átjött úgy, hogy nem tapodták le. És még egyszer visszament félig, és újra sikerült a bravúr.

Nagy nehezen átbillent az idő a hetedik napba. A külső kapunál – mert ilyen is volt: security check néven – az üzleti sorba álltam, nem szándékosan, hanem véletlenül, emiatt cakk-pakk átjutottam. Vettem két doboz rágót, nehogy úgy járjak Kínában, mint Oroszországban az orosz rágóval, de annyira drága volt, mint a reptéri wifi előfizetés egy hónapra.

Szóval az Atatürk reptér „valutái” kb. 12h után körvonalazódtak. Első alkalommal vettem egy vizet, egy kávét és egy szendvicset, második alkalommal egy salátára helyettesítettem a szendvicset, harmadik alkalom a két doboz rágó volt. Előbb x összeget, később 2.5*x-et, harmadjára ismét x-et fizettem. Mindegy, csak annyit jelent ez, hogy találomra teszik rá az árura az árakat, azt hiszem.

Felültem a Sanghajba tartó gépre. Itt ennek a napnak véget vetek. Kb. 11 óra a leszállásig, hosszú lesz ha nem alszok.