Most már lassan egy hét eltelik mióta hazaértem. Első este úgy aludtam el, hogy nem emlékszem sem arra, hogy miként kerültem ágyba sem arra, hogy mikor. Napokon keresztül este úgy elnyomott az álom, hogy irányíthatatlan volt számomra az elalvás. Visszavette, vagy legalább megpróbálta az idegrendszerem visszavenni azt, amit kiforgattam belőle egy hónap alatt. Persze hozzátartozik a történethez az is, hogy a felvételi közepébe csöppentem vissza. Arra sem volt jóformán időm, hogy felvegyem a kapcsolatot a kollégákkal és beszélgessünk egy jót. Továbbá, a halom elcsomagolt gubacsot is ki kellett válogatni, meg alkoholba kellett tenni, hogy a vizsgálatokat el tudjuk rajtuk végezni a nyár folyamán. Napokig reggel azzal matattam, aztán bevittem a maradékot az egyetemre és Huni (PhD hallgató) segítségével valahogy péntek délutánra a végére értünk.

2018 július 15: 31. nap (23719 – 24563 km, Isztambul (Esenyurt) – Kolozsvár)

Távolodtunk Isztambultól és egyre közelebb volt a bolgár határ. Kissé aggasztott a prés a csomagtartóban, de látván mennyire nem érdekelt senkit sem, mindegyik határátkelőt beleértve, hogy kik vagyunk és miért utazunk, reménykedtem, hogy itt sem kavarunk nagy port. A bolgár határon a legnagyobb problémánk az volt, hogy az enyelgő határőr elfelejtett valamilyen papírból egyet adni, amit a következő kapunál fel kellett mutatni, ezért egy plusz kört meg kellett tennünk az átkelőhelyen. De elviekben arra sem voltak kíváncsiak, hogy egyáltalán mennyien vagyunk, nem is beszélve arról, hogy mi van a csomagtartóban. Vagyis minden aggodalom alaptalan volt. Aránylag hosszú útszakaszt tettünk meg sötétben, körülbelül hajnalra érkeztünk meg Szófia közelébe. A várost elkerültük, majd egyenesen hazafelé vettük utunkat. Egy-két alkalommal megálltunk picit kinyújtóztatni magunkat, de szerencsére semmi kalandban nem volt részünk. Valamikor dél körül megláttunk a Dunát, majd seperc alatt a vámnál voltunk. Megjegyezném, hogy nagyon jól esett hazaérni. Talán még soha sem örültem annyira annak, hogy végre hazaértem. Az útviszonyok a szokásosak voltak idehaza, torlódások, őrült előzések, totális zűrzavar. Megjegyezném, hogy a hosszú út alatt csupán a grúzoknál tapasztaltam hasonlót. Amikor beereszkedtünk a Felek-i tetőről már teljesen hozzászoktunk az itthoni kaotikus légkörhöz. Hazaérve láttam, hogy a lábaim a sok üléstől úgy megdagadtak, hogy rájuk sem ismertem. Az öröm után jött a pihentető kóma 🙂

2018 július 14-15: 30-31. nap (22529 – 23719 km, Hopa – Isztambul (Esenyurt))

Mivel Cosmin-ék csak hajnalban érkeztek úgy egyeztünk, hogy a 7:30-as reggelinél találkozunk. Így legalább mindenkinek volt ideje kialudni magát. A reggeli kiváló volt, a kilátás a tetőtéri étteremből nem különben. A recepciónál elrontották a számlámat, nagyon nehezen sikerült összehozni a kijavítását. Az esti recepciós beszélt angolul, amire mi meg azt hittük, hogy milyen jó világ van itt (az angolul tudók is képesek érvényesülni). A reggeliek sajnos egy szót sem értettek vagy beszéltek angolul, úgy, hogy megint maradt a kézzel-lábbal mutogatós értekezés.

Elcseréltem az autós helyem Sandu-val, mert neki repülője lesz hétfőn és így az első autóval el kell neki indulni, ha nem akarja kockáztatni a következő, izlandi kalandját. Közben beugrott, hogy Lili, a lányom táborba megy hétfőn és ha kések, akkor nem találkozunk még egy hétig. Ezt ennyi távollét után nem engedhetem meg magamnak. Hodor úrral megbeszéltem, hogy cseréljen velem, így én is visszaérek nagy valószínűséggel vasárnapra.

Elindultunk 9 óra körül Hopá-ból. A Fekete-tenger törökországi partján végig gyorsforgalmi út van, ami a haladást rendesen megkönnyíti az üdülő városokon keresztül. Nem hittem volna, hogy ennyire rendbe lesz téve ez a tengerpart. Ránézésre is klasszisokkal jobb, mint a tenger nyugati partján található üdülőtelepek. Tankoltunk, kávét kerestünk, csak a szokásos dolgok történtek. Meglepő módon a benzinkutaknál sem internetet, sem kapucsínót nem találtunk. Vettünk hát neszkávét, amihez persze hozzá kellett szoknunk az utóbbi időben.

Csak úgy ettük a kilométereket. Hamarosan rátértünk az Ankara és Isztambul közötti autópályára, ami haladási irányonként 3 sávos. Gondolom mindenkiben ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg erre, mint bennem: hogy lehetünk ennyire szerencsétlenek és bénák? Míg Oroszországban Moszkvától Vlagyivosztokig kisebb-nagyobb kihagyásokkal van autópálya vagy gyorsforgalmi út, míg Kazahsztán keleti részén az autópályák már készen vannak és használhatóak, míg a csecseneknél is végig autópályán haladtunk, nem beszélve Grúzia autópályáiról és leginkább a török autópályákról, addig nálunk legfennebb néhány 50-60 kilométeres autópálya szakasz létezik. Sajnálattal kell azt mondanom, hogy Európa szégyenfoltja vagyunk. Ilyen körülmények között miként legyen az ember büszke hazájára? Mikor négyévente olyan kormányokat szavaz meg hazánk büszke és okos népe, amelyik egy normális oktatási minisztert nem képes találni (lásd legutóbb Liviu Marian Pop esetét, hogy az aktuális esetet ne tárgyaljam), hogy legyen benned töltés arra, hogy tégy valamit ami a helyzeten segítene? Nem tévedek ha azt mondom, hogy országunk értelmileg a középkor szintjén vergődik, amit teljesen jól illusztrál a nagy országos templomépítési projekt, miközben kórházak omlanak a betegekre és az orvosok tömegével hagyják el az országot.

Az autópálya Ankarához közelebbi részén megálltunk egy pihenőre, gondoltuk valami rendes (akár az orosz autópályák mentén) ennivalót vagy kávét lelünk. A kajálda valami sorban-állós “pindzsé-tává”-s hely volt, nem nagyon tetszett, kávé az elvárt formában szintén nem volt, azonban volt egy bazárszerű szuvenír-bolt. Gondoltam Samunak valami érdekességet találok. A sok kilencvenes években megismert és megtapasztalt “török minőségű” áru között találtam fém régi Dacia (1300) és Lada autómodelleket. Ezek megfelelők lettek volna, azonban a minőség az a látványt rettenetesen lehúzta. Néhány percnyi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ha nagyon szükség lesz rá rákeresek valamely web-boltban inkább. Ugyanitt a parkolóban találtam néhány rózsabokrot. Nagy lelkesedéssel vetettem rá magam, hátha végre megtalálom az otthon annyira gyakori Diplolepis rosae gubacsokat, azonban a gombás fertőzéseken kívül semmit sem találtam. Itt megjegyezném, hogy ezt a rózsa betegséget eddig még sehol sem figyeltem meg. A levelek megduzzadtak és vizenyősekké váltak, valamint színük olyanná vált mintha harmatosak lettek volna.

Elkezdett alkonyodni. Rég indultunk és mindannyian teljesen tudatában voltunk az előttünk levő további 1000 néhány kilométernek. Isztambulig jelentősebb események nem történtek. Útközben megcsodáltam a régen elhagyott tégla házakat és a változatos domborzatot. Számomra óriási élmény volt, noha tudtam, hogy Törökország északi partja dimbes-dombos erdős-tengeres, hogy mennyire változatos tájak között haladtunk a hatsávos autópályán.

Isztambul környékét már teljesen sötétben értük el. Annak ellenére, hogy közeledett az éjfél nagy volt a forgalom – biztos a szombat esti láz következménye. Sajnos teljes valójában nem tudtuk megcsodálni a város autópálya közeli részeit, de amit láttunk, az mind azt sugallja, hogy ezt biza nappal kellett volna látni és nem ártott volna megállni. Tudom, vagy inkább sejtem, hogy a többiek holnap meg fognak egy halom érdekességet nézni, amiért örülök nekik, azonban azt eléggé sajnálom, hogy kimarad számunkra. A Győzedelmes Mehmed szultán hídja hozta az elvárt látványosságot, de gondolom a Boszporusz híd ennél többet nyújthat.

Miután azt hittük könnyedén eljuthatunk a határig belefutottunk egy óriási dugóba. A meglepő az volt, hogy az autók az autópályán visszafordultak (!?) és forgalommal szemben a leállósávon mentek visszafelé. Hát ez elég ijesztő látvány volt. Valahol a távolban, a lelki szemeim előtt, láva tengert láttam az autópályán felénk közeledni. Valami nagyon kemény háttere kell legyen annak, hogy az autópályán tömegével forduljanak vissza az autók. Türelmem nem volt kivárni a végét és beléptem a roaming-os internetre, hogy megnézzem a Google maps-en mekkora a piros szakasz a z autópályán. Ez kb. 15 másodperc és kb. 200 lejbe került. Legalább nyugodtan vettem tudomásul, hogy van amikor a türelmetlenség igen sokba kerül. Nem is annyira sok időre elértük azt a letérőt ami eldugaszolta az autópályát. Utána könnyen haladtunk és nemsokára megálltunk tankolni. Igaz nem meglepő, hogy itt volt internet ingyen?

2018 július 13: 29. nap (22013 – 22529 km, Stepantsminda – Hopa)

A reggel 5 órás találkozóra szokás szerint nem mindenki érkezett meg pontosan, így az indulás megint elhúzódott. Fél hétkor már útra készen is volt a teljes csapat. A terv az volt, hogy amíg Cosmin-ék megjavítják az autót, a többiek egy nagyot haladnak és valahol Samsun magasságában megállnak és szálláshelyet foglalnak.

A Kaukázusból kivezető út látványosabb volt a hegység eddigi szakaszainál. Több helyen is megálltunk fényképezni és gubacsokat keresni. Az első rész sikerrel végződött a második nem. Ahogy lefele ereszkedtünk és a völgy aljához egyre közelebb kerültünk úgy több és több rózsabokrot sikerült kiszúrnom. Hamarosan csupán gubacsászni álltunk meg. Meg is lett az eredménye: előkerült a D. eglanteriae.

Később a korondi és a körösfői kirakodóvásárokhoz hasonlókra figyeltünk fel. Stan úr mindenképpen meg akarta nézni, hogy a nagy cserepeket milyen módon készítik, vastag vagy vékonyabb fallal. Amíg a többiek megfigyelték a cserépedényeket addig bevetettem magam az útról induló egyik völgybe. Az első rózsabokron véletlenül kiszúrtam egy fogólábút, rögtön mellette egy zölden csillogó 6 centiméteres cincért és nem messze tőlük egy függőlegesen csavargó csigát. Nem sokára előkerültek a D. mayri meg a D. eglanteriae gubacsok. Érdekes, nem láttam sehol egy nálunk közönséges D. rosae-t sem.

Eleinte, gondolom mivel korán volt, a forgalom fel sem tűnt, pedig a grúz – orosz határátkelőhöz tartó úton voltunk. Elkerültük Tibilisi-t és Poti irányába vettük utunkat. Eleinte autópályán haladtunk, ahol tehenektől egészen traktorokig minden közlekedett a személy-gépkocsikon meg az ott közlekedni hivatott járműveken kívül. Gori magasságában ismét kaptunk egy defektet, ez volt már az ötödik. Csak, hogy ne feledjük, hogy ez bárkivel és bármikor előfordulhat.

Amíg kicserélték a kereket felfedeztem egy rózsabokrot, amelyiken annyi volt a D. fructuum, mint csillag az égen. Nem csak kicsikék, hanem jól megtermett pingpong-labda nagyságúak is. Voltak kibomlott termések, jó nagyra megnőtt, de nem kibomlottak, régiek és újak egyaránt. Első D. fructuum találkozásnak ideális volt a bokor. Vagyis, ha hinnék a sorsszerűségben akkor most igazolhatnám magam.

Ugyancsak Gori-tól nem messze megálltunk egy pihenőnél aminek nem csak a szerkezete, hanem a szolgáltatásai is emeletesek voltak. Két célunk volt: Cosmin-éktól megtudni, hogy sikerült-e megjavítani az autót, és kávét venni. Az első sikertelen, a második sikeres volt.

Az autópályának egyszer csak hirtelen vége szakadt anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítottak volna a gyanútlan utasok értesítésére. Innen kezdve megyeinek kinéző utakon, de végig az E60-ason meg E70-esen haladtunk. Minden útszakasz tele volt tehenekkel, az autók teljesen össze-vissza,  szabálytalanul előztek jobbról és balról egyaránt. Nem beszélve a városi közlekedésről, ami egyenesen katasztrofális volt.

Meg-meg álltunk egy-egy helyen gubacsászni is és majdnem minden alkalommal sikerült valamennyit gyűjtenem. Közben teljesen világossá vált, hogy nem fogunk a tervezett városig eljutni. Főként, hogy még egy határátlépő is közbe volt iktatva.

Nemsokára elértük a Fekete-tengert. Az első lehetőségnél kimentünk a partra és bevetettük magunkat a vízbe. Sokkal melegebb volt a víz, mint otthon. Azonban a part végig kavicsos volt, ami a bemenetelt és a kijövetelt rendesen megnehezítette. Azok a jellegzetes lábas és tornácos házak, amelyek Stepantsmindától Potiig mindenütt láthatóak voltak, a tengerparton is gyakran előfordultak, csak itt a lábaik még magasabbak voltak, mint valami cölöpökre épített házaknak.

Innen a grúz-török határ irányába indultunk. Sok vesztegetni való időnk nem volt, így egyszer sem álltunk meg a vámig. A vámnál a sofőröknek egy irányba, az utasoknak egy másikba kellett menni. A grúz határátkelőnél sok kapu volt és a vámosok tényleg hatékonyak voltak, így itt seperc alatt végeztünk.

A vámmentes üzleteknél a többiek megálltak internetet csenni valahonnan. Én kiléptem a folyosóról a szabadba, és mindhiába mutattam a határőröknek, hogy a tőlem 2 méterre levő kollégáimhoz akarok menni, egészen határozott hangon és ellentmondást nem tűrő hadonászással jelezte, hogy ha már egyszer onnan kiléptem akkor vissza nincs utam. A kedves boltos a többiekkel együtt kilépett a folyosóról mellém. Sikerült üzenetet küldeni Cosmin-éknak.

Azonban a török rész olyan volt, mint a futóhomok. Óriási embertömeg gyűlt fel a kapuknál. Kb. feleannyi kapu volt ugyanannak a tömegnek aki a grúzoknál fennakadások nélkül áthaladt. Persze, mint ilyenkor mindig, előkerültek a tolakodó és lőrefurakodó személyek. Nagy nehezen tartani tudtuk a kötelékünket.

Kiértünk a vámból és meg kellett találni az autókat az óriási kavalkádban. Buszok, mikrobuszok, autók és emberek mindenfelé. Olyan volt a vám előtt mint egy nagy bazár. Megtaláltuk a mikrobuszunkat. Zei úr jelezte, hogy a másik autó eggyel jött mögötte, így annak is hamarosan itt kell lenni. Jó idő eltelt mikor már kezdett gyanússá válni a késés. Sabinnal visszamentünk az autó vámig és hát mit láttunk: a másik autónkat visszafordították, Grúzia irányába ment. Valahogy a rádión sikerült elérni Dan urat aki elmesélte, hogy valami autós papírok a másik lemaradt autónál maradtak. Így a továbbhaladásunkat ez teljesen ellehetetlenítette.

Nem volt mit tenni, megint várakozó állapotba helyeztük magunkat. Közben megtudtuk Cosmin-éktól, hogy ők csak három-négy óra múlva érnek a határhoz. Lementünk a köves tengerpartra. Megnéztük milyen amikor csak férfiak fürdenek a tengerparton 😦 Valahol távol láttunk néhány gyereket szülőjükkel, és hát ketten a gyerekek közül lányok voltak. Furcsa világ ez számomra, és majd elszorul a torkom ha jobban belegondolok abba, hogy ezekben a kultúrákban milyen jövő vár egy lányra. És amikor belegondolok, hogy az én ügyes és okos lányomhoz sok hasonló, máshol meg lesz törve és korlátozva lesz minden módon és eszközzel, a szívem majd meghasad.

Eldöntöttük némi tanakodás után, hogy továbbállunk. Megbeszéltük Cosminékkal és Dan úrral, hogy mi elindulunk hotelt keresni és ott bevárjuk őket. Az első településen hotel nem volt. Viszont volt bazár ahol vettem két új pólót. Telefonkártyát lehetett venni, de csak másnap reggeltől vált használhatóvá. Sabin azt mondja, hogy tíz éve két napot kellett várni arra, hogy aktiválódjon.

Hopáig mentünk ezek után. Nem is említettem, hogy az egy autó kiesése azt vonta maga után, hogy 7-en voltunk egy autóra. Mi, a fiatalok (Sebi, Sandu és én) a csomagtartóba és a könyöklőre kényszerültünk. Hopában nekiálltunk hotelt keresni, nem sok szerencsével. Az ötödik sikertelen próbálkozás után kijelentettem, hogy megyek enni. Sebiék csatlakoztak hozzám, a többiek folytatták a keresgélést. És megkaptam, hogy ha lettem volna katona, akkor most persze bírnám az éhséget. Persze nem jegyeztem meg, hogy éveken keresztül koplaltam meló közben ami ahhoz vezetett, hogy vagy tíz kilót híztam a rendszertelen étkezések miatt, és hogy ha kell kibírom kaja nélkül napokig. De most meg minek szenvedjek ha nem muszáj 😉 A történethez  tartozik az is, hogy volt az autóban egy vitánk a katonaság hasznáról. Kifejtettem nézeteimet, amivel természetesen többen nem értettek egyet. Ez most egy odaszúrás erejéig kapóra jött.

A többiek kitartásának köszönhetően került hotel. Mire végeztünk a vacsorával a többiek vissza is jöttek az autóhoz, hogy bevigyék a csomagokat. Kivettük a szobáinkat, lementünk egy boltba sört feltankolni, és lementünk Sebivel a köves tengerpartra hullámokat hallgatni meg fényképezni. A Sebi telefonja harmad annyiba kerül mint az enyém de kétszer olyan jó. Samsung vs. kínai 0-1. Az ő telefonjával a sötétben még videót is lehetett készíteni a hullámokról, nálam egy fránya fénykép sem jött össze.

Miután visszaértem a szobámba nekiálltam az egy hónapos szakállamat leborotválni két egyszer használatos hoteles borotvával. Tévedés volt ezt bevállalni. Másfél órát tartott a művelet. Sajgó arccal elpakoltam magam másnapra. Hátha elérjük holnap a török-bolgár határt…

2018 július 12: 28. nap (21932 – 22013km, Magasz – Stepantsminda)

Ma is 4-kor keltünk, 5-re lenn voltunk az autóknál. Egy sor poén elhangzott a rövidnadrág viselettel kapcsolatosan és megegyeztünk, hogy amilyen hamar csak lehet elhúzunk innen. Mindenkit érzékenyen érintett a tegnap esti rövidnadrágos történet. Az első kávézó-benzinkútnál megálltunk tankolni és reggelizni. A benzinkutat kiürítettük, mert mindenki igyekezett megszabadulni a maradék rubeljeitől. A játékok a polcokról eléggé kelendőknek bizonyultak.

Leléceltünk. Megint egy szögesdrótos-katonás-sorompós “megyehatár” következett. Azért érezni lehet a feszültséget a környéken, akármennyire felhőtlen a reggeli hangulat. Rögtön az ellenőrzőpont után elkevertük, nem követtük társainkat. Nehéz meggyőzőerőre volt szükség, hogy ne folyassuk az utat Abháziába, ami még mindig konfliktusos övezetnek van elkönyvelve. Visszakanyarodtunk végül és beértük a többieket.

Megérkeztünk a Kaukázusba. Megálltunk megnézni a magasan fejünk fölé tornyosuló sziklás hegyvonulatokat. Tiszteletet és alázatot megkövetelő látványban volt részünk 😉 Aztán megálltunk, hogy ha valaki még meg akarna szabadulni attól a néhány rubeltől ami véletlenül megmaradt, megtehesse. Azt hittük olyan hamar átsuhanunk a határon, hogy ott még egy vizet venni sem lesz időnk. Addig körülnéztem és találtam a rózsabokrokon D. mayri gubacsokat.

Megérkeztünk a határhoz. Nos, amilyen látvány fogadott, az mindenkibe belefojtotta a szót. Annyira hosszú volt a személygépkocsi sor, hogy nem látszott a végéről az eleje. Más nem volt mit tenni, stand by-ba helyeztük magunkat. Ami rózsabokor volt a völgyben szépen sorra vettem és megkerestem rajtuk a gubacsokat. Ennyi D. mayri-t életemben nem láttam egy helyen. Nem csak nagyok voltak, de számban is fölülmúlták minden eddigi velük kapcsolatos tapasztalatomat.

A sor nagyon lassan haladt. Folyamatosan tolakodtak hátulról előre. Mikor egy “talpraesett” sofőr éppen haladt előre a sor jobb oldalán, a leállósávban, hangos dudálás kísérte angyali lépteit, gördülését. Hiába volt ott a határrendészet, legfentebb a veszekedéseket igyekezett csillapítani. A sor nagyon lassan haladt (2x). Nagyon-nagyon lassan haladt. Miután kipipáltam a gubacsokat nekiálltam rovarokat fotózni. Miután ebbe beleuntam a fotókat rendezgettem. Majd az elmaradt beszámolókat írtam meg. Mikor már nem tudtuk mihez kezdjünk, a kamionsor mögött ebédeltünk: piknikeztünk egy vasszerkezetre rádobált deszkahalmon. A sor vége felé, vagyis közel a vámvizsgálathoz megjelentek a tehenek. A teherautókat és amúgy a forgalmat nagyon korlátozták, de senki sem foglalkozott velük a helyiek közül. Nagyon elkeserítő volt látni a meleg autókban szenvedő kisgyerekes családokat.

Rákaptunk a boltra, fagyiztunk meg vizet vettünk. Megállapítottuk, hogy az emberek nem tudnak sorba állni. Amíg egyik alkalommal vártam, hogy sorra kerüljek, két középkorú férfi beállt elém. Erőnek erejével kellett visszaszerezzem a helyem mikor a pultos előbb őket akarta kérdezni, hogy mit szíveskednek vásárolni.

Végre-valahára begördültünk a vámba. Eléggé gyorsan ment minden. Kiderült, hogy valamelyik autónak hiányzik egy meghatalmazása vagy valami hasonló. Benn az orosz részen ezt újra is lehetett készíteni. A csomagjainkra ügyet sem vetettek, pedig volt sok tanakodás, hogy miként visszük ki a növénymintákat.

Ez volt az eddigi leglátványosabb határátkelőhely ahol valaha jártam. Úgyhogy akár panaszkodni sem kellene a 8-9 óra várakozás miatt. Sajnos ez a napi és az elkövetkező napok terveit is kettétörte. Így vettünk búcsút végleg Oroszországtól.

A grúz határátkelő-helyen az infrastruktúra az oroszét jóval meghaladta, mindenki nagyon kedves volt, lehetett bátran fényképezni. A határátkelőtől vezető út két oldalán a Kaukázus látványosabb volt mint az oszét oldalon. Óriási csúcsok magasodtak fejünk fölött, hihetetlenül széles lejtőkkel a szűk szorosban. Nagyon hamar megérkeztünk Stepantsmida-ba.

Sabin megszervezett nekünk egy utat fel a 2200 méteren levő Gergeti Szentháromság-templomhoz. Cakk-pakk 10 perc alatt megvoltak a kisbuszok. Mire felértünk a hegycsúcsok ködbe burkolóztak. Ez rendesen csökkentette a beígért magasztos látványt a Kaukázusról. Innen lehet továbbhaladni a majd 5000 méteres Kazbegi hegy csúcsára. Állítólag több gleccsert is meg kell mászni az elszánt hegymászóknak míg felérnek. Lefele úton megkerestük a Rosa oxyodon bokrokat és megtaláltunk rajtuk a Diplolepis eglanteriae-t.

Visszaérve a kiindulási ponthoz eldöntődött, hogy nem megyünk tovább, hanem keresünk itt egy hotelt, mert már késő van és mindenki fáradt. A hotel nagyon hamar megkerült. Az egyik recepciós beszélt angolul. Gyorsan ment a papírrésze a bejelentkezésnek. Cosmin foglalt helyet a hotel melletti étteremben, hogy megünnepelhessük Dan úr születésnapját. Az étteremben végig naprakész román popzene ment, a születésnapra a személyzet hozott egy szelet túrótortát az ünnepeltnek. Sajnos még az étterem előtti pillanatokban kiderült, hogy a Land Rover-t nem lehet elindítani, valószínűleg a lopásgátlója aktiválódott. Kontaktra elindul a riasztó és ezt sehogy sem lehetett kikapcsolni, illetve emiatt el sem lehetett indítani az autót. Minden jel arra utalt, hogy a Land Rover-t nem lehet elindítani. Ezért egy olyan döntés született, hogy a VW-k elindulnak, és a meghibásodott autó utoléri őket. Még volt egy kellemetlenség, ami mindeddig szerencsére nem fordult elő. Kártyával fizettem a hotelszobát, illetve az étteremben is azzal szerettem volna fizetni, de tudatták velem, hogy nem működik a kártyám. Hamar felmentem a bankautomatához és kipróbáltam, hogy mi a helyzet, tudok-e pénzt levenni róla. Persze az sem működött. Elkönyveltem, hogy letiltották a kártyámat, s mentem másnapra kipihenni magam, abban reménykedve, hogy reggel, ha felhívom a bankot feloldják a tiltást.

2018 július 11: 27. nap (21168 – 21932 km, Asztrahán – Magasz)

Reggel hatkor indultunk. A Subway-ben a hotel mellett vettünk muffint meg kávét. Jó kedvű volt mindenki. Úgy gondoltuk véget értek a megpróbáltatások. De persze, ahogy lenni szokott, nem tudtuk előre sorsunkat.

Asztrahán egészen rendben van. A Volga akkora, hogy csak na, hajókkal, darukkal meg mindennel ami egy folyamhoz jár. Érdekes, a folyó kifejezést Oroszországban az eddigi útjainkon igen ritkán használtuk. A transz-szibériai út mentén levő nagyvárosokon mindig folyamok folynak keresztül. Elhagytuk a várost. A külvárosban és a közeli falvakban nagyon szép hagyományos orosz házak voltak. Ezeket izbának nevezik, amint Sabin-tól megtudtam. A Volga deltája mellet autóztunk vagy 2 órán keresztül.

Előző este félig-meddig megbeszéltük, hogy megkeressük a Kaszpi-tenger partját és megnézzük magunknak a világ legnagyobb kiterjedésű tavát. A legmélyebb után valahogy így kell ennek jönnie 😉 Nehezen hihető, de megtapasztaltuk a bőrünkön, hogy nem lehet lemenni a tengerpartra. Sehol. Emiatt a csapat két részre oszlott. Az a csapatrész, amelyik célul tűzte ki, hogy megkeresi a partot, elképesztő homok és kőutakon eljutott Lagany-ba. Mikor beértünk a városba az volt az érzésem, hogy valami párhuzamos valóságba kerültünk. Tekintettel arra, hogy előtte a senki-földjén jártunk, most mindenhol aszfaltút meg üzletek voltak. A helyi boltban még Guinness-t is lehetett venni. Itt a csapat megint két részre oszlott: az egyik rész visszament azok után akik aszfalton indultak Vlagyikavkaz irányába. Négyen: Sebi, Sandu, Sabin, meg én elindultunk Mahacskala irányába, mert a térképen látszott, ott le lehet menni a partra. Az út félsivatagon keresztül vezetett. Hosszú időn keresztül homokdűnéken haladtunk, időnkét négy-kerékkel lehetett csak kikecmeregni a homokútból. Végeláthatatlan kecskecsorda keresztezte az utunkat, harci-kamionokhoz hasonló járművek mellett haladtunk el. Végre valahára egyszer csak megérkeztünk Artezian-ba, ahol tankoltunk és felmehettünk az aszfaltútra. Onnan még körülbelül másfél órát utaztunk amíg megérkeztünk Sulak-ba.

Az első tengerparti bejáraton megcéloztuk a Kaszpi-tengert. Ez élmény volt a javából. A víz annyira meleg volt akárcsak a Mexikói-öböl vize, a hullámok akkorák voltak, hogy majdnem szörfözni is lehetett. Sajnos körülbelül 45 perc állt rendelkezésünkre. Közben kétszer fürödtünk, egyszer ettünk, meg öltöztünk és ismét útra.

Mahacskalá-ból nehezen vergődtünk ki. Viszont legalább láttuk a Kaukázus keleti vonulatait. A forgalom Vlagyikavkaz irányába nagyon nagy volt. Elfelejtettem említeni, hogy Dagesztánban voltunk, ahová majdnem olyan komoly vám-ellenőrzéssel jutottunk be, mint Kazahsztánból Oroszországba. Mindenhol felfegyverzett katonák, útlevél-ellenőrzés, csomagmatatás, minden megvolt. Később, Mahacskala után, átléptünk Dagesztánból Csecsenföldre. Az is hasonló procedúrákkal járt. Szóval itt nagyon komolyan veszik a határokat.

Csecsenföldön nemrég komoly háborúk voltak. Arra számítottunk mind, hogy az ország nagyon le lesz harcolva. De nem! Már unom lassan részletezni, hogy mindenhol jobb utak vannak mind nálunk. Csecsenfölddel ugyanez a helyzet ha a főútvonalakat vesszük. Megáll az eszem. De tovább ezt nem részletezem. Gyönyörű mecsetes csecsenföldi naplementében volt részünk legalább.

A csapat másik része, mint kiderült nem volt sokkal közelebb a végcélhoz mint mi, akik lementünk a tengerre. Végül megérkeztünk Magasz-ba. Megkerestük nagy nehezen a címet amin a hotelünk volna, de továbbmentünk mert nem találtuk az udvaron a többiek autóit. Nagy felfordulás volt az utcákon, mintha buli lett volna. Egyszer csak összefutottunk Hodor úrral, aki elmesélte, hogy mindenki bement egy hotelbe és várják, hogy az autóval megérkezzen, mert a rövidnadrágokat le kell cseréljék. Többször megszólták őket, hogy nem szabad rövidnadrágban flangálni. Igen. Sajnos ez van és inkább nem fűzök hozzá semmit…

Annyira lassú volt a recepció, hogy mindannyian kibuktunk. Valahogy megkaptuk a szobakulcsot. Annyira le voltam fáradva, hogy a sör negyedénél elaludtam. Se jegyzetek, se zuhany, se semmi, csak alvás. Még, hogy a hazafele út unalmas lesz. Nesze neki!

2018 július 10: 26. nap (20329 – 21168 km, Uralsk – Asztrahán)

Megszólalt a telefonon az ébresztő, levertem az éjjeliszekrényről mindent az öntudatlan kapálózásommal és felébredt a nagy hangzavarra Stan úr is. Egykettőre összekaptuk magunkat és lementünk a hallba találkozni a többiekkel. Senki nem volt ott. Megjelent néhány perc múlva Hodor úr is. Majd Zei és Sabin. De utánuk senki. Csak a fél csapat volt ott, vagy még annyi sem. Ennek az okára hamar rájöttünk. Kazahsztánban két idősáv van. A csapat egyik felének átállt a telefonja, a másik felének meg valamiért nem. Sajnos azok között voltam akik a tervezettnél is kevesebbet aludtak az éjjel.

Elindultunk kávét venni. Egy éjjel-nappali büfében egy annyira fáradt és unott kiszolgálást kaptunk – természetesen neszkávéból – hogy amit hatott volna csak arra volt elég, hogy a kiszolgálóval való találkozás előtti pontra visszahozzon bennünket.

Na egy óra múlva után el is indultunk. Nekünk, akik kényelmesen készültünk el – nem egy óra, hanem kettő alatt – kissé beremegett szemünk mikor tekintetünk rátévedt a többiek – a sebtében elkészülők – kipihent arcára.

Nem történt semmi különleges egész addig amíg meg nem láttuk az út mellet a kétpúpú tevéket. Mindenki úgy nekiesett fényképezni, hogy japánban taníthatnák a turista gyorstalpalón.  Ugyanitt ismét hemzsegtek a hangyalesők, amelyekből bármennyire is próbálkoztam egyet sem tudtam lefényképezni. Észrevettem, hogy a rókalyukak árnyékos nyílásaiban lepkék húzták meg magukat. A nőstény – feltételezem – nyugodtan végigvárta amíg lefényképezem, azonban a hím folyton rámrepült. Egy kissé távolabb ismét belebotlottam egy ilyen párba.

Hamarosan rá kellett jönnünk, hogy serénykedésünk elhamarkodott volt. Innen arrafelé annyi tevecsorda volt, akár Szibériában a szúnyog. Megérkeztünk Atyrau közelébe, ahol a várost elkerülő bekötőutat választottuk a továbbhaladáshoz. Itt ért véget a kellemes utazás. Képzeljünk el egy aszfaltutat egy meteoriteső után. Na, innen kezdve kb. 5-6 órát kellett ezen az úton vezetnünk.

Volt ott minden: kiégett autótól döglött tevén keresztül minden. Leírhatatlan, hogy milyen állapotban volt az út. Lehet, hogy azért hagyják őket ilyen állapotban, hogy az ellenség tankokkal se tudjon átjönni. Nem biztos, de lehet. Mikor már mindenkinek elfogyott a türelme – persze ez kb. az első rossz szakasz után volt – hogy a kedvünk visszajöjjön a rendőrök az egyik autót megállították, mert átment a szembejövő sávba. Nem lehetett egy sávon közlekedni, de nem baj, átment és ez nem volt rendben. A rendőrök, hogy eltekintsenek a csillagászati büntetéstől azt ajánlották, hogy fizessünk 200 dollárt, persze, hogy amerikait. Végül a sok értetlenkedés, vagy bolondot tevés oda vezetett, hogy megelégedtek 60 dollárral. Semmi baj, örültünk mint a macska akinek elengedik a farkát. Haladtunk tovább, de a GPS-en a haladat kb. fél óra alatt nem is látszott. És ez így ment hosszú-hosszú időn keresztül. Megálltunk tankolni, persze kávét hiába akartunk mert nem volt. Mentünk, mentünk, de nem haladtunk…

Aztán mikor már mindenkit a hideg verejték vagy 250-szer kivert. És azt hittük, hogy egy végtelenített rossz-út Bermuda-háromszögben vagyunk és, hogy soha-soha ki nem érünk innen, megláttunk a vámot. Valami hasonlót érezhettek a Santa-Maria-n a tengerészek amikor meglátták a Karib-tengeren az első szigeteket. A sor a vámnál nem volt hosszú, a vámosok kedvesek voltak, nem sokat macerálták a csomagjainkat. Stan úr elmondta a szokásos szöveget: “roműnié naturaliszt ekszpédícijé vlagyivosztok”, mint amint mindig. Valamiért nagyon hatásos ez a szöveg, mindenki elmosolyodik a végén és a feszültség feloldódik.

A kazah vám is teljesen rendben volt. Közben sikerült Lili is felhívnom, hogy köszöntsem névnapjára. Murphy-törvény gondolom az is, hogy ha egy adott napon csak egy bizonyos időszakban tudsz valamit elintézni, akkor arra az időszakra kötelezően rátevődik valami. Nos, Lilivel ezen a napon csak 6 és 7 között tudtam beszélni, és persze a papírforma bejött, mert a fényképezős útlevélellenőrzés pontban 5 óra 55 perckor kezdődött. Minden esetre, hogy ne érjen kellemetlenség, előrekérettem magam. Sikerült 15 perc alatt a végére érnem, és telefonálnom.

Soha nem hittem volna, hogy ennyire fogok valamikor örülni Oroszországnak. De igen, ez van. Minden ami jó volt Kazahsztánból kitörlődött és átvette a helyét az utolsó 4-5-6 óra rémálma. Annak a régiónak – a nyugat Kazahsztán – az úthálózata, amelyik a legtöbb kőolaj-kúttal rendelkezik, hogy ennyire el legyen hanyagolva teljesen elképesztő és ellent mond minden rációnak.

A határátlépés után olyan 2 órával megérkeztünk Asztrahánba. Így sötétben elég jól nézett ki a város. Nem sokkal nagyobb Kolozsvárnál, és van tizenvalahány román és magyar lakosa is. A hotelben a regisztráció pikk-pakk ment, a személyzet beszélt angolul. Kajáltunk, jegyzeteltünk, meccset néztünk, söröztünk, majd aludtunk. Kár Kazahsztánért…

2018 július 9: 25. nap (19188 – 20329 km, Zhetikara – Uralsk)

Zuhanyzás közben azt hittem, hogy lemos a víz a tálból, annyira rosszul esett felkelni 3:45-kor. Cakk-pakk lenn voltunk 5-re az autónál (Vajon ehhez miért kellett 75 perc? Hát mert a rendszert vagy kétszer reboot-olni kellett közben, s valami rosszul letöltődött frissítések is közrejátszódtak.)

Elindultunk számláink és nagyszerű élményeink birtokában. Üzemanyag-vadászat siker 0%. Tilosban behajtás az azbeszt gyárhoz vezető útra 100%. Kávé-vadászat siker 0%. Hideg neszkávé készítés 100%. S így tovább.

Az iszonyat út átment igazán jó útba és már vagy egy egész órát aránylag jól tudtunk haladni. Meglátták Cosminék a pusztai mormotákat vagy Bobakokat (Marmota bobak) akik két halom tetején sütkéreztek. Egészen közel engedtek magukhoz, úgy hogy a mormota is ki van pipálva. Már napok óta mormotákról suttognak a csapatban a hangok, úgyhogy éppen ideje is volt a mesés megjelenésnek.

Ezek után egy forgalmas útkereszteződésben álltunk meg tankolni és ebédelni. Mire röptében bereszeltünk csipsszel egy doboz libapástétomot kiderült, hogy az útkereszteződés másik felén lehet helyi kaját enni. Megint teljesen lefagyasztottuk a rendszert. A hely belülről fel volt szerelve “ágy-asztalokkal” vagy “asztal-ágyakkal” (most nem lesz időm utánanézni, hogy miként nevezik, majd otthon…). Mire befejeztük az ebédet és a Land Rover egyik elülső izzóját kicserélték, akkora lemaradást hoztunk össze, hogy borítékolható volt a késői érkezés. Akkora meleg volt, hogy a napon perceket tölteni is kihívás volt. Továbbá a parkolóban a homokot szerteszéjjel fújta a szél. Így igazi sivatag hangulat töltött el mindenkit.

A Ural-hegység lábáig inkább táj-bámulással töltöttük az időt. Mielőtt elhagytuk volna a déli szegélyét az Uralnak megálltunk, hogy körülnézzünk. Nagyon sok hangyalesőt (Myrmecaelurus trigrammus) és szitakötőt  (Sympetrum sp.) láttam. Szerencsém volt, hogy tudtam fotózni hangyalesőt, de erre csak a későbbiekben jöttem rá igazán.

Aktobe-ban bementünk egy bevásárlóközpontba vizet venni. Vettem egy adag póló-boxer-zokni szettet, mivel amit este kimosok reggelre nem szárad meg. A beszerzett kiegészítőkkel hazáig kibírom anélkül, hogy az autó tetejére szárítóköteleket kelljen kifeszítenem. Itt Sabin bevásárolt egy Land Rover makettet és egy plüss-lárvát. A későbbiekben ez szolgált Sandu-nak párnaként. Úgy nézett ki mint egy lárva-Alf. Aki nem emlékszik Alfra, keressen rá. Megéri. Igencsak szép teremtés volt Alf. Nála már csak ET nézett ki hátborzongatóbban. Valószínű ez a különbség tette, hogy a másodikra sokkal többen emlékeznek mint az elsőre. A következő megállónál megcsodáltam milyen amikor egy facsavar belefúródik a gumiabroncsba.

A nem is tudom már hányadik megállónál három dolgot jegyeztem meg abból amit láttam: a hangyaleső-lárva csapdákat, az Exoprosopa minos pöszörlegyet és az egérnyomokat a homokban. Egy fél órával később már semmit sem jegyeztem volna meg annyit döcögött az agyam a koponyámban eddig a pontig. Mostanra kb. olyan lehet mint egy lemúré a rengeteg rázkódástól és belső koponyafalhoz való ütközéstől.

Nemsokára kiderült, hogy a hotel ahol alszunk a paxam nevet viseli. Ez mind cirill betűkkel leírva. Akinek van kedve hozzá, kibetűzheti. Szóval, a szállás rendben volt. Egész pirkadatig válogattam, szortíroztam, kivágtam, tartósítottam és címkéztem a gubacsokból a lárvákat. Utána nagyon hamar lefeküdtem, hogy a fennmaradó 2 és fél órát maximális hatékonysággal tudjam kihasználni. Azonban…

2018 július 8: 24. nap (18286 – 19188 km, Asztana – Zhetikara)

Korán, 3:45-kor szólt az ébresztő. Minden meglett időre, de sajnos és nem meglepő módon, a számlámat nem az én nevemre állították ki, így pluszba kellett várni a javításokra. 5:30-kor elindultunk. Hamar-hamar elhagytuk Asztanát, majd beugrottunk egy benzinkúthoz tankolni és kávézni. Nos, egyik sem jött össze, és ezt teljesen egyhangúan mindenki másodpercek alatt el is fogadta és úgy mentünk tovább, mintha mi sem történt volna.

Ahogy távolodtunk a fővárostól, úgy az út minősége is egyre romlott. A második megállóhelyen találtunk üzemanyagot, a harmadikon pedig felmelegített dobozos kávét. Ez is egy tapasztalat. Ezen kívül majdnem mindenhol tudnak adni neszkávét.

Miután mindenkinek és mindennek az üzemanyagát beszereztük rá kellett nyomnunk a távra, mert közel 1000 kilométert kellett megtennünk. Mikor már úgy tűnt minden símán halad, egy rettenetes csattanásra riadt az autóban mindenki. Azt hittem kidurrant a jobb első kerék gumiabroncsa, de ennél egyszerűbb volt szerencsére a nagy csattanás oka: egy, az út közepén levő műanyag tartályt – ún. bidont – az első autók fellebbentettek és pont velünk szembe szállt. Hirtelen megálltunk, láttuk hogy nem nagy a kár, vissza-szaladtunk a rendszámtábláért és ennek az összetört keretéért. Hamar visszatákoltuk a rendszámtáblát és uzsgyi.

A következő városkánál, valahol Altbasar környékén beláthattunk a településbe: a dobrudzsai leharcolt falvakat juttatják eszünkbe. Nem is csodálkozom ezek után azon, hogy Borat a saját és csapata repülőjegyeinek felét úgy spórolta meg, hogy hozzánk jött Kazahsztánt filmezni.

Az egyik kanyarban a rendőrök jeleztek, hogy húzzunk félre. Pálinka stb. De ég annyit hozzátennék, hogy nagyon kedvesek voltak. Stan úr elmagyarázta – mint mindenkinek akivel találkoztunk eddig – hogy mi járatban vagyunk, elnyomott egy-két viccet, mindenki nevetett, csak mi nem értettük a csapattagok, hogy hány óra és szent volt a béke. Egyébként gyorsabban haladtunk a kelleténél. Ez volt a leállítás oka.

A következő megálló egy benzinkút volt. Itt el kell mondanom, hogy a Land Rover annyit eszik mint egy birodalmi cirkáló: 100-on meg kell még egy kaniszterrel is pumpolni, hogy végigérje. Rendben, azért nem éppen ennyire, de sokat fogyaszt. Szóval megálltunk. Éppen kiszálltunk az autókból, mikor egy, a szomszédos pihenőhelyre bekanyarodó Freightliner akkorát robbant, hogy az ablakok is beleremegtek. Apró kavics-törmelék szóródott minden irányba. Azt hittük, hogy valamelyik kereke robbant, de nem az volt, mert képtelen volt továbbmenni. Éppen jól jött ezek után, hogy a benzinkút toalettjébe még áramot is vezettek, így remegő kézzel is meg lehetett találni a zárat belülről. Vicc nélkül, úgy ki volt festve a fabudi, – bocs, toalett – mint a mézeskalács házikó Jancsi és Juliskában. Kb. két percem volt arra, hogy a bogáncsokat megvizsgáljam. Az elsőn rögtön találtam egy fúrólegyet, a másodikon pedig a parazitoidjait. Már kongatták a vészharangot, hogy indulunk. Telefonnal kellett hamar lekapnom őket. Így a nagyszerű alkalmat elhalasztottam arra, hogy jó képeket készíthessek róluk. Ennél már több is veszett az elmúlt három hétben.

Rózsa sehol sem volt Asztana után, sőt ha belegondolok, miután átértünk Kazahsztánba, akkor hirtelen a határ után sok rózsa volt – meg ott is találtam az áltermést felforgató darazsakat – de utána a sztyeppén sehol egy tőövet sem láttam. Igaz Asztana belvárosában hatalmas mennyiségű ültetett Rosa rugosa-t láttam.

Valahol Tagil’skoye magasságában megjelentek az út mellett a kiszáradt vagy kiszáradófélben levő sós tavak. Madarak is voltak szép számban a nagyobb vízszemeken. Egy ilyen tó mellett sikerült egy farkaslégy kannibalizmust lencsevégre kapni. Az egyik farkaslégy – feltehetően ez a tényleges helyzet – a másikat éppen fogyasztotta és nagyon nehezen tudta magával cipelni.

Kosztanaj után nem sokkal olyan mértékben romlottak az utak, hogy az otthoni gyengébbekre is büszkék lehetnénk.  Még a döcögés előtt sikerült Sabinnak megtalálni a rutén imolát, amit már vagy három évtizede keres. Elismerésem a kitartásáért és gratula a sikerhez!

El kellett kanyarodnunk Kosztanaj-tól 150 kilométerre, hogy a hotelhez érjünk. Annyira távol volt a fő útiránytól a település, hogy hamar nekiálltam alternatívákat keresni, de legközelebb a Holdon, nem Aktobe-ben voltak szállások. Az meg még 600 kilométer. De még mindezek előtt egy gyönyörű vihart láttunk közvetlenül az út mellett, kettős szivárvánnyal, sűrű-sűrű esővel. Úgy festett mint egy elmosott tornádó.

A vihar után, meg a kanyar előtt kb. 50 kilométeren keresztül az út leírhatatlanul rossz. Ha valaki ebbe az irányba utazik a következő egy-két évben javasolom, ha teheti kerülje el. Letértünk szóval a rossz főútról egy sokkal jobb mellékútra. Megálltunk szétnézni, de amíg ellát a szem majdnem semmi, pedig már az erdősztyepp részen álltunk.

Rohamosan közeledtünk a tavaszin szántással egyenértékű úton a zhetikarai hotelhez. Ami a Parkovskaya ulitsa-n található. Nagyon vészesen hangzik, egyik este, Irkutszk előtt már találtunk egy teljesen lepukkant hotelt egy másik Parkovszkaja ulitsa-n. Megérkeztünk a hotelhez. A főbejáratnál ki volt írva valami szanatóriumos dolog, ami megint nem volt túl bizalomgerjesztő. A hotelben, amit egy szanatóriumból alakítottak át, a körülmények ahhoz képest elfogadhatóak voltak. Bementünk gyalog a városba levenni a szállásra pénzt mert a hotelben nem volt kártyaolvasó. Mióta visszaindultunk ez az első alkalom, hogy a bankkártyánkkal semmit sem tudtunk kezdeni. Szóval kerestünk egy automatát és közben megnéztük a downtown-t. Úgy festett, mint a vásárhelyi Katanga  1988-ban. De ezen kívül jókedvvel játszó gyerekeket és szülőket, kézen-fogva sétáló vidám tiniket láttunk. Ez a kettősség – egyszerre szomorú és kilátástalan meg reménykeltő – jellemzi leginkább ezt a vidéket, legalább is számomra.

Visszaértünk a hotelbe, hagyományos vacsorát szolgáltak fel. Utána tere-fere meg lefekvés, mert reggel 5-kor indulás.  Elfelejtettem a szúnyogokat említeni. Szibéria jobb, mint ez a végtelen sztyepp, mert ott a szúnyogok a hűvösben támadnak. De itt a 35 fokos melegben hemzsegnek rajtad a szúnyogok. Ez az utóbbi kombináció vagy megedzi vagy kiszárítja kívülről-belülről az embert.

2018 július 7: 23. nap (17545 – 18286 km, Pavlodar – Asztana – Urkendeu – Asztana)

Az éjjeli mulatozás reggel 5-kor még tartott a hotel halljában. Amíg vártuk a később érkező kollégákat, addig az igencsak elhasznált állapotban lévő tagjai a mulatozóknak valamiért késztetést éreztek arra, hogy szóba-álljanak velünk. Nálunk a beszélgetés az utak minőségéről igencsak magasztos hangnemet ütött meg: “The road between Pavlodar and Astana is very good. The road between Pavlodar and Karagandi is good.” Utána pedig rögtön: “The road between Pavlodar and Astana is very bad. The road between Pavlodar and Karagandi is bad.” Sokat tanultunk amíg végre el tudtunk indulni.

A kávévadászat jobbára eredménytelenül zajlott. Megálltunk néhány helyen sofőrt cserélni, sem rózsát sem gubacsot nem találtam. Az út minősége igen hullámzó volt: a javítás alatt levő nagyon döcögős szakaszokat váltogatták a frissen befejezett nagyon jó minőségűek. Ahogy közeledtünk Asztanához annál jobbak lettek az utak is.

Dél körül érkeztünk meg Asztanába, igazi kaotikus hangulata volt a külvárosnak. Ezzel szemben a belváros nagyon rendezett, kissé steril de látványos. A várost 20 éve építhetik. Stratégiai szempontokat vettek figyelembe az új főváros kijelölésekor. Az oroszt hatást kívánták feloldani. A belváros épületeit állítólag híres építészek tervezték. Az összhatás kissé eklektikus.

Két órakor bejelentkeztünk a szálláshelyre, majd elindultunk a közeli tórendszerhez flamingókat keresni. A közeli kb. 150 km távolságot jelentett, amelyből kb. 20 km földút volt. Nos, nem találtunk flamingókat csak rózsás gödényeket. De ezek a tavak igen kellemes színfoltot hoznak a végtelen sztyeppék világába. Kb. este 10-re értünk vissza. Hiába haladtunk hazafelé csupán 500 kilométert, nekünk estére megint meglett a 800.

Vacsora előtt nekiálltam a gubacsokat alkoholba elraktározni, mert egy hónapig nem bírják a zacskókban. Vacsora után már semmire nem maradt bennem töltés. Így villany lekapcs volt a következő lépés.

A hotel előtt parkolt egy Toyota terepjáró. A tulajdonosa, amint észrevett odajött hozzánk. Mondta, hogy nagyon rég nem találkozott európai turistákkal. Német állampolgár, nyugdíjas, a Lufthansanak dolgozott régebb. Ausztráliában vette a terepjárót. A fiát látogatta meg és a terve, hogy autóval menjen haza, Frankfurt mellé, Darmstatt-ba. A terepjárót Ausztráliában feltetette hajóra, Vlagyivosztok célállomással. Míg az autó hajózott, ő meglátogatott néhány Csendes-óceáni szigetet. Majd ugyanazon a napon érkezett meg Vlagyivosztokba akárcsak az autója. Azóta elhagyta Primorsky kry-t,  járt Mongóliában, az Altájban, Kazahsztánban és innen folytatja útját Európa irányába. Kérdeztem, hogy mi motiválta. A válasza az volt, hogy miután nyugdíjba ment kellett valami tennivaló, mert nem tudta megszokni, hogy nem kell dolgoznia. A történetét meg lehet nézni itt: http://www.ruedi-retyres.com.

2018 július 6: 22. nap (16956 – 17545 km, Novoszibirszk – Pavlodar)

Elvileg ez a nap a “nagy kilépésünk” napja Oroszországból. Valójában még egy napra vissza kell lépnünk, hogy Kazahsztánból Grúziába juthassunk, de annak már nem lesz olyan hangulata, mint a mainak. Megpróbálom átérezni.

A szálláshelyen a kávé igen jó volt, de persze nem volt elég  😦  ->  f(KJMT). Az út Novoszibirkszből a Kazahsztáni határig az elején meglátogatott kávézót leszámítva nem tartogatott meglepetéseket. A kávézóban csak neszkávé volt – már láttunk ilyet, és szendvics sem volt. Az út nem volt rossz, annak ellenére, hogy a Google Maps-en meg sem jelenik. Ha már nagyon erőltetjük az útvonalat, persze megadja, de elsőre mind más irányba akar vezetni. Egyszer álltunk meg: se rózsa, se gubacs, se madár, se emlős, se különleges rovar. Pedig elmondta Sabin nem egyszer, hogy az út két oldalán a fasor és az út között akkora részt hagytak meg, hogy a sztyepp tökéletesen konzerválódik ebben a sávban.

A határátlépés aránylag hamar ment. Az orosz oldalon nápolyit meg rágót kértek tőlünk!! Ezt Sebi készlete bánta. A formalitások sora hosszú, de mindenki alapjában véve jóindulatú. Sebinek még a fényképező gépén levő képeket is megnézték. A kazah oldalon ugyanolyan kedves vagy még kedvesebb volt mindenki, azonban itt is kellett regisztrációs lapot kitölteni és fényképezőgép elé állni.

Nem lehetett az átlépő után venni kötelező biztosítást az autókra. Na itt volt egy mozdulat ami nem fér a fejembe. Eszembe jutott róla az az ábra amikor a cirkuszban a porondmester vagy miként hívják beteszi a fejét az oroszlán, krokodil, vagy valami más ragadozó fogai közé. Szerencsétlenségünkre az út mentén le volt parkolva egy rendőrautó. Két autó átslisszolt mellette, de a harmadik megállt és megkérdezték a rendőrtől, hogy hol lehet biztosítást venni, mert csak kártyánk van. Öngól. De megelégedtek egy büntetés helyett egy fél liter vajon mivel? Hát tá-dá-dámm pálinkával! Ha nem állunk meg akkor a pálinka is megmaradt volna.

Útközben megjelentek valami fehér virágú rózsák amiket elszalasztottunk, de megálltunk egy helyen ahol látszólag nem volt gubacs, de észrevettem az álterméseken valami enyhe foltokat. Mikor eltörtem, hát mit láttam? Egy Diplolepis lárvát egy kamrában. Ennél nagyobb meglepetés nem is kellett a mai napra. Szóval van még egy Diplolepis.

Beérkeztünk Pavlodarba és megálltunk egy üzletkomplexum mellett, hogy vegyünk telefonkártyákat és biztosítást. A telefonkártya beszerzés érdekesen ment. Kaptam ajándékba egy kártyát, mikor elmeséltem honnan jövünk. Igaz az értéke inkább szimbolikus. 100 kazah tenge 1,25 lej kb. és a kártya 500 tenge lett volna. A fickó nem tudott kazahul csak oroszul és ezt több esetben is megfigyelhettük. De nagyon kedves volt, segített feltölteni az egyenlegeket és feltelepíteni az egyenleg-ellenőrzési alkalmazásokat a telefonokra.

Az üzletben rengetegszer körbe mentünk, vettünk gyümölcsöket, vizet, kávét. Az egyik fickó megkérdezte, hogy Sydney? Mondtam nem, Románia. Úgy tűnt mintha csalódott volna. Na de hát ez van, nincs mit tenni. Lehet az ausztrál állampolgárság nekem is jól esne…

A környék olyan volt mint a kolozsvári Mărăști-piac környéke. Nagyon emlékeztetett rá. Sabin azzal jött elő, hogy tudom, hogy mondják a cârnați-nak? Sejtettem honnan fúj a szél: hát természetesen kolbásznak mondják. Meg a szilvát szlivának. Majdnem jobban megértenek ha magyarul beszélek, mintha kazahul beszélnék.

Stan és Zei úrak elmentek egy random fickóval biztosítást kötni. Elmesélték, hogy egy adott ponton, amikor egy sötét lépcsőházban bandukoltak felfelé úgy érezték, hogy csőbe húzták őket. De végül minden nagyon ok volt. A fizetség pedig ismét pálinka volt a segítségért.

Elindultunk végre a hotelbe. Bejelentkeztünk és itt regisztrációs kártya nem kellett és remélem regisztrációs lapot sem állítanak ki. Meccset nézni nem lehetett, úgyhogy gubacs-fényképezéssel és vacsorával telt az este. Megint sikerült korábban lefeküdni. Még a végén visszaáll a biológiai órám a normális kerékvágásba.

2018 július 5: 21. nap (16112 – 16956 km, Krasznojarszk – Novoszibirszk)

Vajon miért van az, hogy ha többet alszunk fáradtabbnak érezzük magunkat? Az éjjel másodjára fordult elő mióta elindultunk, hogy 5 órát sikerült éjszaka aludni. Ez az éjszakai alvás átlagom kétszerese, mégis úgy ébredtem, mintha egész éjjel T34-est vezettem volna sziklás terepen és akna-esőben. Ha nem vagyunk tisztában az orosz katonai tankok taxonómiájával, akkor a T34-es túl sokat nem mond. Én is annyira tangenciális vagyok a témával mint a Halley-üstökös a Földdel, de a sok út mentén kiállított tankból valamennyi T34-es, tudtam meg sokat tapasztalt kollégáimtól.

Egy másik, szintén a 21. reggellel kapcsolatos, ténymegállapítás az, hogy én is meghűltem, helyesebben megfertőződtem, a csapatot hangilag térdre kényszerítő bacit sikerült beszereznem. A háromból 2 autó legénysége simán jelentkezhetne az X-faktorba egy Tom Jones dallal. A történet a gyakoriság-független fertőzés-terjedés iskolapéldája. Sőt még az 1. számú fertőzött kiléte is ismeretes de ez amolyan nyílt titok 😉 Hmmm. Ettől a kalandnak olyan krimis-kémes hangulata lesz.

Nagyon nehezen ment a kijelentkezés. Minden egyes alkalommal egy úgynevezett regisztrációs kártyát kell írjanak amin szerepel a nevünk címünk és a hotel neve, címe. Kíváncsi vagyok, hogy a kilépésnél mennyire fogják komolyan ellenőrizni. Amikor már mindenki fél lábbal kilépett a városból, akkor kezdte el a regisztrációnál levő hölgy ezeket a papírokat elkészíteni.

Rögtön az első helyen ahol megálltunk az első lépések során megtaláltam azt a gubacsot amire végig vártam. Egy levélgubacs, amelyik hasonlít az amerikai Diplolepis polita, D. nodulosa és D. bicolor hármashoz . A későbbiekben még találtam más, ehhez hasonló, de kisebb gubacsokat is, illetve több érett hajtás-gubacsot is. A szúnyogokért itt sem kellett sorba állni.

A következő megállóhelyen felidéztük, hogy néhány héttel ezelőtt ezen a vidéken szembesültünk a galagonyalepke gradációval. Most is sokan repdesnek mindenfelé, de ez nem összehasonlítható a múltkori gyakorisággal.

A reggeli kávé kevésnek bizonyult, ahogy észrevettem nagyjából csak nekem volt KJMT-m. Addig kerestük a megfelelő benzinkutat a többféle üzemanyag szempontjából, hogy a többiek lehagytak minket rendesen. Közben reggel az egyik autós-társunk átült egy másik autóba az esti programot megszervezni, úgyhogy szabadon lehetett fényképezni mindkét oldalról.

Achinsk város emléke megmaradt az oda-útról, úgy is, hogy az alumínium gyár nem működött. Azonban most már biztos nem feledjük a mélyszürke füstöt eregető kémény-kórus látványát, illetve a városét, amely felülről nézve, jól láthatóan, ugyanabban a szürke füstben fuldokolt. Már meg is feledkeztem a dübörgő ipar ilyen jellegű velejáróiról, hiszen otthon ipar gyakorlatilag nem létezik. Leszámítva a Marosvásárhelyi műtrágya gyárat. Nos a Msvhelyi gyárat szorozzuk be minimum 5-el, ez az alumínium gyár kb. akkora volt. Persze a dübörgő ipar abból is látszik, hogy a vasútakon szüntelenül járnak a hosszabbnál hosszabb tehervonatok. Akkorák, hogy a sorompónál nem lehet kivárni a végét. Ettől a látványtól és hangulattól otthon szintén elszoktunk.

Novoszibirszk közelébe érve kiválasztottunk egy olyan, a hotel irányába vezető, útvonalat, amelyik teljesen megkerülte a várost. Jó választásnak bizonyult, hiszen úgy is beértük a hotel előtt a másik két autót, hogy közben megálltunk almát meg egyebeket beszerezni.

A hotel leginkább a repülőtérre utaskísérők és repülőgép legénység kiszolgálásához alkalmazkodott. Itt már tudogattak angolul, úgyhogy a Stan úr tolmácsolására az este folyamán nem igen volt szükségünk. A meglepetések kb. így néztek ki: mikor bejelentkeztünk szóltak, hogy nincs meleg víz, kértünk ennek fejében árleszállítást 😉 ők meg kb. ezt mondták: “ha nem tetszik a szolgáltatásunk kereshettek másikat” 🙂 Azt is mondták, hogy a meleg víz hiány az uszoda bezárását is magával vonta. Ez lett volna az első alkalom, hogy lett volna időm egyet úszni. Később mikor lementem volna az étterembe vacsorázni kiderült, hogy a lift is elromlott. Amúgy ezeket az apró kellemetlenségeket leszámítva a többi rendben volt.

2018 július 4: 20. nap (15054 – 16112 km, Irkutszk – Krasznojarszk)

A felkelés meredek volt. Pontban 5-kor kellett az autóknál találkozni. Pontban 5:05-kor megszólalt a telefonom. Sebi hívott, hogy mi van velünk mert indulni kellene. Kb. 5 perc alatt elkészültem – legalább is úgy tűnt. Mikor leértünk nem lehetett nem észrevenni további 9 álmos ember beletörődő készülődését.

Fél hatkor már úton voltunk. Keresztül kellett haladnunk a városon. Valamikor a múlt század fordulóján tényleg jól nézhetett ki a belváros. Valamennyit abból a patinás hangulatából sikerült is megőriznie, azonban az összhangulat ma az elhanyagoltság és az enyészet jegyében terpeszkedik.

Mivel a reggeli csomag csak egy kis tasak neszkávét tartalmazott felütötte fejét a KJMT (általános kávéhiánnyal járó megvonásos tünetegyüttes). A benzinkutaknál ugyan próbálkoztunk de eleinte nem jártunk sok sikerrel. Végül egy cincérektől hemzsegő benzinkútnál, dél magasságában volt kávé meg ennivaló is. A szívem majd megaszakadt: miután kikértem egy hot-dogot és jóízűen daráltam befelé- amelyről persze nem volt honnan tudnom, hogy az utolsó; könnyen lehet, hogy a tegnapról megmaradt húsokból készítették – beérkezett egy család, amelynek annyi gyereke volt mint a rosta lika és még eggyel több, akik hot-dogra fenték a fogukat. Látszólag mindenki beletörődött a helyzetbe, leszámítva egy kb. 8-9 éves kislányt akire az anyja hangosan rászólt egy olyan hangsúlyozással, amely ingerült magyarul ehhez használatos kb. “Nem megmondták? Nem értetted? Nincs és kész!”. Nem volt mit tenni, el kellett bandukolnom előttük az utolsó félig megevett hot-doggal. Azok a tekintetek égettek. A bolt falán és körülötte 2 cincérfaj egyedei rajzottak, az egyik nagyon hasonlított a kis hőscincérre, a másik nem.

A következő megállóhelyen nem találtam sem rózsát, sem gubacsot, de a fenyves nyíres igazán jól festett. Cosmin-ék előrementek, nem mondták miért, mi meg lehagytuk Sabin-ékat. Így egyedül haladtunk. Valamelyik kisvárosban menet közben kiszúrtunk egy felnis-abroncsos helyet ahol meg tudtuk vásárolni a hiányzó pótkereket.

Kiderült, hogy Sandu-ék szintén megálltak. Megtalálták az otthon igen ritkának számító, ha jól tudom, csupán a Tordai-hasadék környékén megtalálható fokhagyma unokatestvéreit,  akik köszönik szépen, többed-magukban igen jól elvoltak az út szélén. Továbbá lokál szarvasokat is találtak akik állítólag Sandu-val szemben igen elfogadóak voltak.

Továbbhaladtunk és a következő szakasz jelentősebb események nélkül telt. Néhányszor megálltunk rózsafoltokat megvizsgálni. Szerencsére gubacsokat is találtam minden alkalommal.

Ahonnan amint eleredt az eső és megszaporodtak az útjavítások újra kihívásokkal találtuk szembe magunkat. Valamennyi mélyebb gödör mintha vonzotta volna a kerekeinket. Annyira rázkódott az autó, hogy megállót kellett kérnem.

Nem tudom mi lehet az oka, csak sejtem, hogy vagy a sallangosra kopott abroncsok, vagy a fránya gödrök szünet nélkül rágó pereme, az autónkat megint a leállósávba kényszerítették. Újra defektet kaptunk, már a negyediket. Szerencsére megint egy gumiszerelő műhely mellett. Sőt, a csapat fennmaradó része is a közelben mosatta autóit. Egy kicsit sok a véletlen egy helyen…

Elindultunk az újabb folttal Krasznojárszk irányába. Amennyi lepukkant házat és tömbházat láttunk a környéken, annyit sehol máshol nem lehet látni.

Visszatérve a kátyúkra az utakon: Moszkvától Omszkig az út igen jó állapotban van, Habarovsk és Vlagyivosztok között is, a legrosszabb rész egyértelműen Csita és Ulan-Ude között van. Ulan-Ude és Irkutszk között sok az útjavítás és helyenként az úton sok az egyenleten szakasz. Irkutszk és Omszk között az előbbihez hasonló csak valamivel jobb. És ugyanilyen a Csita és a Habarovsk közötti szakasz is, annyi különbséggel.

A Krasznojarszkba vezető út vége felé, a város határában igen szép naplemente várt. Keresztülmasíroztunk a városon az Amaks hotelig a Jenyiszej partján. A hotel ugyanaz a súlycsoport, mint a kolozsvári Napoca szálló. A bejelentkezésnél a változatosság kedvéért az útlevelünk mindenik lapját lefénymásolták. Sebivel és Sanduval kiveséztük a gyakoriság-független fertőzés-terjedés módjait és okait, majd abban reménykedve, hogy ki tudom aludni magam lefeküdtem amilyen korán csak tudtam.

2018 július 3: 19. nap (14477 – 15054 km, Ulan-Ude – Irkutszk)

Mivel már ismertük a járást a Rest-On 😉 hotelben – másodjára érzi az ember magát igazán otthonosan, a harmadik alkalommal újra elbizonytalanodik kissé – reggel majdhogynem rutinszerűen ment a csomagolás, reggelizés és bepakolás. Mégis sikerült egy órás késéssel indulnunk. Ebből is az látszik, hogy nem vagyunk valami ütőképesek. Megkoptunk, mint az osztályterempadló év végére. A város széléig megálltunk néhány gumiabroncsos, felnis üzletnél, de sajnos  a keresett típus hiányzik a Burjátföldi piacról. Hátha Irkutszkban előkerül a csodás európai felnikereskedő és megoldja gondunkat.

Az első megállónk egy buddhista zarándokhely, templomegyüttes volt Ulan-Ude közelében. A hely úgy van kialakítva, mint egy falumúzeum: kisebb-nagyobb templomok veszik körül a középen elhelyezkedő legnagyobb templomot. A legtöbb meglátogatható a központi templom kivételével. Úgy tűnik, hogy az ajándéktárgy értékesítésre vannak ráállva, mivel a bejáratnál, templomokban és külön standoknál is kínálják a hűtőmágneseket, teveszőr öltözködési kiegészítőket és egyéb apróságokat.

Innen továbbindultunk a Bajkál irányába. Több helyen is megálltunk mintát gyűjteni. Mindenhol, ahol rózsa is volt sikerült gubacsokat is találni. Fenséges tó a Bajkál, a színével és a csendes vízfelszínével olyan, mint egy bölcs tenger-matuzsálem. A mintavételezésből meg a pihenőkből akkora késés jött össze, hogy tisztává vált már az odaérkezéskor, hogy fókanézés nem lesz. Amúgy is csak Sandu meg én agitáltunk a fókákért. Majd a következő alkalommal csónakot bérelek és felmegyek északra.

Az út mellett olajoshordók füstölögtek. Kiderült, hogy halat füstölnek bennük. Ugyanez történik a Bajkál déli csúcsa közelében levő piacon is, csak a fabódék eltakarják a hordókat. A piac minden valamirevaló térképe elkelt érkeztünkel, sőt a gyorskajáldások is zárhatták a boltot mikor kiszolgáltak minket. Vicces, hogy általában a benzinkutakon is az van, hogy amikor 11-en bemegyünk minden lefagy. Kb. egy fél órán keresztül csak minket szolgálnak ki.

Még a piac előtt megálltunk egy kisvárosban, Szljugyankában. Volt ott Lenin szobor, mozdony, élelmiszerárus és bankautomata. Sőt egy antikvárium is volt régi nippekkel. A zebránál az autók mindig megálltak, lám-lám kivétel nélkül. Lehet ez valami helyi szokás. Általánosítani ennyiből nem érdemes 😉

A piac után búcsút vettem a Bajkáltól és mélyen sajnálom, hogy nem láthattam a fókát. Majd egyszer eljövünk biciklivel és akkor lesz mindenre idő…

A továbbiakban nem álltunk meg többször Irkutszkig. A hotel megint egy tákolt épület, de legalább jól összetákolták. Furcsa szobát kaptunk: a kanapén aludtam, de legalább volt saját fürdőnk. Mivel kifogytam minden tiszta ruhámból és mosni itt sem mostak, felidéztem az annyira kedves egyetemista kori emlékeket míg a következő két napra mostam pólókat meg alsóneműt. Kb. 1 óra lett mire lefeküdtem. Maradt két és fél órám aludni.

2018 július 1-2: 17-18. nap (11768 – 14477 km, Khabarovsk – Ulan-Ude)

Már nagyon rég él bennem az, hogy a felnőttek gyerekek, csak a feladatok amelyeket rájuk bíznak valamivel komolyabbak mint pl. a szemét levivés. Egész gyerekkoromban azt hittem, hogy a felnőttek meg tudják oldani a problémás helyzeteket, mert volt szerencsém olyanok között felnőni akik megoldották a bajokat eget rengető cirkuszok nélkül. De egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy megrökönyödve nézek egy-egy ötvenes-hatvanas figurát aki ha kihívások elé kerül úgy viselkedik, mint egy óvodás. A közelmúltban is volt szerencsétlenségemre szerencsém ilyenhez. Milyen jó lenne ha ezeket a személyeket el lehetne kerülni…

Megfelelő időben indultunk – mindenkinek egy kivétellel megfelelt ez az időpont. Reggeliben igyekeztünk a vasárnapi lenge forgalom előtt még lelécelni a városból. Láttunk egy nagy felni-lerakatot, de az persze zárva volt. Aztán átléptünk az Amúr kínai nagy fal hosszúságát idéző hídján. És megálltunk a híd közepén – ami tilos, de nem lévén forgalom megkockáztattuk. Az Amúr nem csak széles, hanem fenséges is.

Nagyobb események nélkül haladtunk egy darabig. Az egyik megállóhelynél fenyő-csemetéket kerestünk. Amellett, hogy voltak fenyőcsemeték feltűnt, hogy óriási bögöly hordák lepik el az autót, és nagy nyárfalepkék (Limenitis populi) raja lepi el a patakpartot. A böglyök valamiért csak Stermint támadták. A lepkék csak a patakot szívogatták.

A második megállóhelyen láttunk az alpesi fekete fecskefarkút (Papilio maackii) és az Amuriana schrenckii-t, aki az egyik legszebb tarkalepkéje környékének, valamint az Aldania thisbe-t, aki a kis fehérsávos lepkénk rokona. Rajtuk kívül voltak még nagy nyárfalepkék, c-betűs lepke (Polygonia c-album), nagy rókalepke (Nymphalis polychloros), kis színjátszólepke (Apatura ilia)  és nagy gyöngyházlepke (Argynnis paphia). Amennyiben többet maradunk más másokat is sikerült volna a listára felírni.  Ugyanakkor Sandu ismét felfedezett egy fészket egy korhadt facsutak törzsében.

A harmadik megállóhelyen egyetlen repülő különlegesség került lencsevégre: az ázsiai fecskefarkú (Papilio xuthus). Továbbá megtalált Sandu egy ritka Cypripedium-ot, amit valaki akit megkérdezett Sabin nem volt hajlandó elárulni, hogy merre van. Találtam itt rózsákat, rengeteget megnéztem, amit kerestem nem leltem.

Lassan beesteledett. Végignéztük a naplementét és felkészültünk a hosszú éjszakára. Az éjszaka szerencsére eseménytelen volt. Esett az eső. Elhagytuk a már meglátogatott településeket, mint Never, és őrültünk, hogy nem kell a múltkori szálláshelyen aludnunk. Hajnalra elértük Csitát. Nagyon sokat esett az eső. El is felejtettem feljegyezni, hogy melyek voltak az esős napok. Ennek annyi előnye volt, hogy gyorsabban tudtunk haladni, mivel a megállóknak túl sok értelme nem volt adatgyűjtés szempontjából.

Nehezen találtunk egy olyan útszéli megállót, ahol kajáni és kávézni lehetett. Többedjére összejött. Valamikor dél felé már mindenki fellélegzett, hogy na már csak 700 kilométer van hátra. De az igazán neheze ez után kezdődött. Az odaúton Ulan-Ude és Csita között nagyon rosszul jártunk: két defektünk is volt, az egyik esetében az egész keréktől meg kellett válni, még a felni is trapára ment. Reméltük, hogy a transz-szibériai út legalább, Csita és Ulan-Ude között jobb lesz, mert eddig mindenhol az volt. De tévedtünk. Nagyon sok megálló volt az útjavítások miatt. De az még hagyján, megint defektet kaptunk. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy furcsán szól a hátsó kerék, hamar szóltam, hogy megálló mert baj van. A kerék még nem volt leereszkedve, így azt hittük vaklárma. körülbelül 10 perc múlva viszont már a felnin mentünk. Annyi volt a szerencsénk, hogy az autóval pont egy szerelőműhely előtt álltunk meg. A szerelő nagyon kedves volt. 100 rubelért elvitte a kereket és megjavíttatta. Eközben bementünk a közeli erdőbe élőlényeket feltérképezni, Sabin megtalálta a fenyves rododendronos közösségét amit nagyon keresett és mindeddig nem talált. Én meg találtam egy szekér gubacsot. Vagyis a defekt adatgyűjtés szempontjából eredményesnek bizonyult.

Az útszakasz innentől nagyon rossz volt, nagyon lassan haladtunk. Az utolsó 200 kilométer végtelenségnek tűnt. Azonban az eddigi legszebb tájakat itt láttam. A sztyepp és az ezt követő sziklás hegyek között meanderező Szelenga lélegzetelállító. A falvak is valahogy találtak ebbe a környezetbe. Azt mindenki megjegyezte, hogy a házak és környékük valahogy mégis a néhány száz évvel ezelőtti hatást váltotta ki. Az orosz vagy mongol ablakkeretek a kék, lila, sárga, rózsaszín deszkaházakon elég furcsa összhatást váltanak ki.

Végre valahára megérkeztünk Ulan-Ude-ba a 36 órás folyamatos vezetés után a már bejáratott hotelbe. Most már nem a legfelső emeleten, hanem a földszinten vacsoráztunk 😉 És mindenki a számára kijelölt emeleten hajtotta pihenőre fejecskéjét.

2018 június 30: 16. nap (10888 – 11768 km, Fokino – Khabarovsk)

Az volt a tervem, hogy reggel megfürdök a Japán-tengerben. Mikor megszólalt az ébresztő biztos voltam benne, hogy ha a Mexikói-öböl meleg vize hullámozna odakint, akkor sem lenne az a jutalom a világon, amiért bemennék a vízbe. A csapat vagy két órán keresztül, mint megannyi rövidzárlatos robot tette-vette magát a hatékonyságából egyre inkább csak veszítve. Húzós volt az elmúlt két hét és mindenkin látszik, hogy az egyre rövidülő éjszakák tovább fokozták a fáradtságot.

Elindultunk végre mintákat venni a császártölgyekből. Útközben elmentünk egy elütött kb. kutyaméretű tetem mellett az úton. Visszafordultunk, hogy megnézzük mi az, a többiek előrementek. Egy szerencsétlenül járt kb. 1 méter hosszú vidra (Lutra lutra) volt az út szélén elütve. Ennyire közelről még nem volt szerencsém vidrához. Megtapogattuk a bundáját, megnéztük az úszóhártyáit és ledobtuk az úttestről.

Nahodka magasságában több mint egy órát kellett várjunk a többiekre. Mikor megérkeztek megbeszéltük, hogy két irányba indulunk: a két terepjáró továbbmegy évgyűrű-mintákért, a kisbusz elindul kereket vadászni.

Nem találtunk kereket. Csupán akkora előnyünk lett, hogy a habarovszki hotelbe hamarabb jelentkeztünk be egy órával. A csapat többi része begyűjtötte az évgyűrűket és még kígyót is látott. A kígyóval kapcsolatosan hiányosak az információim, csupán annyit tudok, hogy jól volt lakva, volt rajta egy nagy duzzanat.

A hotel nem meglepő módon pont úgy nézett ki mint egy tömbház, mivel az is volt. A középső lépcső-házát alakították át hotellé. Amúgy a szobák rendben voltak. A környéken sok üzlet meg kajálda volt, illetve kocsma és diszkó is. Persze mire elmentem kaját vásárolni minden bezárt. A recepcióst megkérdeztem, hogy lehet-e mosatni náluk, mire azt válaszolta, hogy nem. Szerintem nem értette mit kérdeztem, mert a szobában benne volt az ismertetőben, hogy van ilyen szolgáltatásuk. Megérkeztek a többiek. Sandu és Sebi vásároltak kenyeret meg valami kefireket és nem találtak csak alkoholmentes sört. Megbeszéltük a nap érdekesebb pontjait és utána lefeküdtem. Nem is sejtettem milyen hosszú nap vár ránk vasárnap és hétfőn. Tudtam, hogy alvás nélkül megyünk Ulan-Ude-ig, de elvileg minden simán kellett majd menjen, hiszen a nehéz göröngyös útszakaszt kihagyjuk.

2018 június 29: 15. nap (10655 – 10888 km, Vladivostok – Fokino)

Reggel 9:30-ra érkezett a hotelhez a FEFU egyik, nemzetközi kapcsolatos munkatársa, Iván. Magyarul köszöntött, ami elég váratlanul érintett. Kiderült, hogy járt egy évet a budapesti CEU-ra. Közben nekiállt magyarul tanulni, de abbahagyta, mert nagyon nehéznek tűnt. Kijelentkeztünk a hotelből és elindultunk az egyetemre, melyről dióhéjban annyit elmondott, hogy 2010-ben, egy Nyugat-Pacifikum országait magába foglaló közösség találkozójának apropóján kezdték el építeni és 2012-ben fejezték be. Ezeket a találkozókat évente náluk szervezik meg, mivel ők egy amolyan semleges félnek számítanak a régióban, tekintettel arra, hogy Japán és Korea történelme, valamint az egymással meg Kínával való kapcsolatuk sem nevezhetők teljesen felhőtlennek. Mielőtt elindultunk volna elkérte mindannyiunk útlevelét, lefényképezte őket és elküldte az egyetemre, hogy amire odaérünk, állítsák ki a belépőinket is. Sandu megjegyezte, hogy az EU-ban most már ilyesmit nem szabad tenni, mire sajnálkozva megjegyezte, hogy erre itt szükség van.

Az egyetemre a szálláshelytől kb. háromnegyed órát mentünk – szintén valamelyik hatsávos körgyűrűn. Az egyetem egy szigeten épült, talán egész Oroszországban a legszebb kampusszal rendelkezik, mondta Iván. Ahogy közeledtünk a szigethez elénk tárultak a kikötőrészek, a tengerre kilátásos lakótelepek. A város nagyrészt kisebb-nagyobb dombok együttesén fekszik, így dombról le – dombra fel utakon haladtunk. Kicsit amolyan San-Francisco hatása van. Megérkeztünk az egyetemhez. A körülötte levő utak karcolásig voltak autókkal zsúfolva. Kiderült, hogy ez egy különleges nap, alkalom, amolyan nyílt nap, amikor a végzős középiskolások meglátogathatják az egyetemet és mindenféle, képzésekkel kapcsolatos, információkkal látják el őket. Nagy nehezen bevergődtünk a bejárathoz. Ekkor már saját szemünkkel láthattuk, hogy az egyetem óriási. Iván elmesélte, hogy a politikai találkozók színterét 8, a városban működő, egyetem használja az év nagy részében. Beértünk a központi épületbe, amely repülőtérszerű hatása rögtön mindenkinek feltűnt. Sok-sok emelet, óriási hall, az egyik oldala óriási üveglemezekkel kilátást biztosított a tengerre, a szintek között mozgólépcsők, óriási dísztermek. Egyszóval lélegzetelállító hatása volt.

Iván körbevezetett a melléképületek azon részein, amelyek a természettudományi épülethez vezettek. Majd kimentünk a szomszédos épületekhez. Valamelyikben vártak minket az egyetem azon kutatói, akik klímaváltozással kapcsolatos témakörben érdekeltek. Ott volt egy olasz kutató is, aki már több éve dolgozik a FEFU-n. Még mielőtt találkoztunk volna a kutatókkal még be lett mutatva nekünk a torna-terem, ami egy kisebb stadionnak feltelne meg. Illetve az egyetem kampuszának makettjét is megcsodálhattuk.

A beszélgetés kb. egy órát tartott, mindenki elmondta a sajátját. E-mail címeket cseréltünk. Elmondták, hogy akkor lehet együttműködési megállapodásokat aláírni, ha már valamilye kutatás folyamatban van a két intézet munkatársai között. Ez furcsa amúgy, de hát a világ másik végén vagyunk.

Ezek után néhányan leszaladtunk a kampusz tengerpartjára. Vagány lehet órák után rögtön a kampuszban csobbanni egyet. Én ki is próbáltam milyen lehet. Mindössze derékig tudtam bemenni a vízbe annyira hideg volt. A tengerpart és a főépület között egy erdő és számos sportpálya is elfért. Mindenesetre, ha még egyszer egyetemista lehetnék, ilyen egyetemre vagy erre szeretnék járni 😉

Az egyetemről elindultunk a belváros irányába. Óriási dugók és hiányzó üres parkolóhelyek miatt úticélt módosítottunk: lementünk a tengerparti sétálóra. Itt is a mindenfelé jellemző ellentétet tapasztaltuk meg: az aránylag jól kinéző épületek között félbehagyott építkezések, a mólóról a tengerbe benyúló lezárt részek egyvelege határozta meg az összképet.

Innen elindultunk megkeresni a császártölgyet, a szibériai tigrist és egy kellemes tengerparti részt, ahol lehet bográcsost készíteni. Fokino település közelében meg is találtuk a bográcsozáshoz szükséges kempinget. Házikó átvétel után rögtön elindultunk megkeresni a császártölgyet (Quercus dentata), amit meg is találtunk elég hamar. Akkorák a levelei, akár egy káposztalevél, úgy is nevezik, hogy a japán császár tölgye. Innen továbbindultunk tigrist keresni, de sajnos helyette, csak keleti tűzhasú unkákat (Bombina orientalis) találtunk. Úgy ugráltak a domboldalon, mint valami levelibékák a nádon.

Mire visszaértünk elkészült a bográcsos. Mire jóllaktunk mi is elkészültünk holnapra.

2018 június 28: 14. nap (9597 – 10655 km, Krasnorecsenkoye – Vladivostok)

A köddel-párával borított kilométeres szélességű Volga látványa reggel hatkor beégett a retinámba. Hamar kijutottunk Krasnorecsenkoye-ből. Már legalább három napja esik napközben az eső, így nemigen tudok bármit is hálózni. Az első megállóhelyen sikerült több ízeltlábút is lefényképezni, de méheknek fürkészeknek semmi nyoma. Találtam egy fahéjrózsát is, sajnos el volt ütve. Gubacsnak semmi jele.

Ezt követően nagyjából folyamatosan utaztunk kisebb-nagyobb szünetekkel. Lehet már említettem, hogy írtam egy levelet a Távol-keleti Szövetségi Egyetem (FEFU) nemzetközi kapcsolat osztályára még indulás előtt, amelyben kifejtettem utazásunk célját, részleteztem dióhéjban az útitervet és kértem, hogy hozzanak bennünket össze a biológusaikkal. Erre a levélre választ kaptam, és megegyeztünk, hogy a közeledésünkkel jelentkezni fogok. Reménykedtem estig újra válaszolnak.

Vlagyivosztokhoz közeledve a táj egyre dombosabbá vált. Lelkileg mindenki felkészült a nagy megérkezésre. Annyira látványos a belépés a városba, hogy az nem mindennapi: egy 5 kilométeres híd végén jelenik meg a Vladivostok tábla. A hídról rá lehet látni a külvárosi partszakaszokra, látszik a város egyik üzleti parkja stb. Mivel a hotel a város szélén volt pikk-pakk megérkeztünk hozzá. Az épületben rengeteg kisgyerekes anyuka tartózkodott. Mintha valami bölcsőde lett volna reggel nyolckor. Nem oldódott meg a rejtély, de este már nem volt belőlük senki sem jelen.

Nagyon furcsa érzés volt eleinte az is, hogy kész, megérkeztünk, holnap indulunk haza. Valamilyen csindarattás-tűzijátékos-felvonulás kellő méretű pontot tehetett volna a végére. A hotel körüli arborétum fajai nem nagyon, de a nemzetségek mind az otthoniakkal megegyezők, így semmi jel nem utalt arra a látványban, hogy nem Európában vagyunk. Mintha egy tükörképemet néztem volna a kontinens másik sarkán.

Alighogy kicsomagoltunk, fényképezőgépet, vizet pakoltam a táskámba és el is indultunk öten az Észak-Korea-i határra megkeresni a leopárdot meg a széles-levelű tölgyet. Csekély 115 kilométer út csak oda. Az utat Sebi, az újságíró-sofőr, és Cosmin kivételével mindenki végig aludta. Sabin szerint a vállam elmenne simán párnának…

Nemsokára megtaláltuk a leopárdos táblákat. Megálltunk és bevetettük magunkat az erdőbe. Nemsokára egy kiszáradt patakmederben folytattuk a keresgélést. Volt itt döglött hal, szil-gubacs, pókölődarázs, őznyom és lassan ránt is kezdett sötétedni. Mielőtt visszafordultunk volna felfedeztünk jó néhány mancsnyomot, amiről megegyeztünk, hogy leopárd nyomnak fogjuk tartani, mert máshoz nem igen hasonlított. Valamivel előtte találtunk egy ürüléket, amit Sandu és Sabin leopárd ürüléknek tartottak. Szóval vagy volt, vagy nem volt leopárd. De legalább megpróbáltuk.

Kb. egy óra haza a sötétben. Megérkeztünk a konyha zárva, bár zárva. El is pakoltam magam holnapra. Nem sokára felhívott Sebi, hogy kellene valami kaja, nem megyünk be a városba? Néhány perccel később a hatsávos körgyűrűn haladtunk a belváros irányába. Nem volt már forgalom, egy-kettőre beértünk a vadászmezőre. Zárás előtt néhány perccel találtunk egy élelmiszerboltot, feltankoltunk holnap reggelire meg a hazatérés utánra a lazításra. Lementünk a mólóra. Útközben megcsodáltuk a régi telepesházakkal övezett sétateret, aminek jó néhány szórakozóhelye nyitva volt. Visszakanyarodtunk az egyetlen néhány kilométeres körzetben nyitva levő kajálóhelyre, megettük a globalizált hamburgereinket és elindultunk haza. Láttunk egy szerencsétlen gázolás-végkimenetelt. Majd sikerült a GPS-t követve eltévedni, de végül kikötöttünk a hotelben. Megbeszéltük Sandu filmjét, ami rólunk szólt. Kb. ennyi fért bele a napba.

2018 június 27: 13. nap (8362 – 9597 km, Skovorodino – Krasnorecsenkoye [Habarovszk])

Leereszkedett a köd a hotel körüli tóra és kaszálókra. Volt egy kilátó-domb-szerűség amiről jobban be lehetett látni a környéket. Készítettünk néhány fotót és én eldöntöttem, hogy csak egy csillagot adok nekik a google utazó kérésére és megírom, hogy a körülmények förtelmesek. A következő néhány óra azzal telt, hogy az ugráló számítógépbe próbáltam beírni az este elkezdett beszámolókat. Azt hiszem láncfűrészt dobálni sem lehet fárasztóbb. Lehet kicsit kockázatosabb, de ennyi.

Az első megállóhelynél kb. 10 perc után indultunk a 3-as csapat, mert valahol kereket kell vennünk, meg abroncsot, meg almát, meg kártyát kell feltölteni, és ha még várunk még egyéb dolgok is kiderülnek, hogy mit kellene tenni. Így előre menve elszakadtunk a többiektől. Ettől a pillanattól kezdve csak rajtam múlott, meg a meggyőző-erömön, hogy mikor állunk meg. Az első javaslatom egy nyakig érő vízzel telt hepe-hupás mocsár volt, ahol természetesen nem találtam rózsát, viszont kullancsot igen. Kifele jövet észrevettem, hogy Leucorrhinia rubicunda nőstények rajzanak. Ha tudtam volna abban a pillanatban, hogy egy vörös listás veszélyeztetett fajról van szó, akkor sokkal több szögből készítek fotókat, azonban így csak egy beállás lett belőle.

A következő megállónál már találtam rózsákat (R. majalis) és egyetlen rózsagubacsot. Ezután megálltunk Belogorszkban. Feltöltöttük Zei úr telefonegyenlegét, Hodor tanár úr vásárolt néhány térképet, Stan úr pedig néhány kiló almát. Mindezen idő alatt rám jött, hogy becsomagoljam a begyűjtött gubacsot. Nem találtam a gyűjtőfelszerelésem a csomagjaimban. Átnéztem legalább kétszer mindent, de semmi. Belém nyílalt, hogy ugyanabban a csomagban ahol a sínes zacskók voltak, a két Garmin GPS-em is be volt csomagolva. Más lehetőség nincs, ottfelejtettem a vagány hotel vagány ablakában. Próbáltam nem pánikba esni. Felhívtuk a hotelt, Stan úr elmesélte mi a helyzet és megkérte őket, hogy jelezzenek vissza, hogy találtak-e egy csomagot. Visszajeleztek, hogy nem találták, de még erőltettem a dolgot, hadd legalább mondják: megtalálták. Így visszafelé úton vissza tudom szerezni. Annyira következetesen jelezték, hogy nem találják, hogy nekiálltam kiforgatni a csomagtartót. Hát nem megtaláltam mindent?

Az utolsó megállónál nem csak rózsabokrok (R. majalis) voltak több tízen, hanem találtam 3 rózsagubacsot is. Rájöttem, hogy GPS eszköz nélkül, a telefonommal is fel tudom venni a koordinátákat, de nem kell sokat görcsölnöm rajta mert, megvannak a GPS-ek. Innen elindulva repesztettük Habarovszk irányába, mert már túl voltunk kb. 1000 km-n, de még hátra volt vagy 200. Közben beértünk az Autonóm Zsidó Térségbe. Itt a tájkép márt átalakult az otthon megszokott szerkezetűvé. Folyamatosan próbáltam belőni a hotelbe vezető útirányt de semmiképen nem akart összejönni. Mivel mi voltunk az elsők elindultunk, hogy bejelentkezzünk. Eljutottunk a megadott koordinátákra de autóval nem lehetett megközelíteni. De még gyalog sem. Nem létezik, hogy minden este ez történik velünk – gondoltuk. Egy járókelő elmondta, hogy két Riviera Amur hotel van. Ezt Cosmin is megerősítette, mert közben a többiek is rájöttek, hogy valami nincs rendben. Mekkora esély van arra, hogy egy olyan hotelt válasszunk ki a több százból, amelynek a neve megegyezik a központban levő egyik hotelével – ami persze most talán be van zárva – de a központtól 25 km-re van? Nem tudom, de az biztos, hogy véges és az is, hogy nekünk sikerült összehozni. Nagy későre megérkeztünk a valódi hotelhez, ahol a bejelentkezés stb. rendben ment. Ettünk, ittunk volna valamit, de minden zárva volt. Még a benzinkút is. De legalább láttunk igazi működő autós mozit. Pont a hotellel szemben. Reggel szerettem volna úszni egyet az Amúrban, de nem jutottam addig, hogy érdeklődjek arról, hogy szabad-e, mivel kiderült, hogy reggel hatkor lesz az indulás. Attól tartok a tigrissel meg a leopárdmacskával is ez lesz a helyzet. Végül a hotel halljában kötöttünk ki Guinness-ekkel, csipsszel és meccset nézve. Még belefért a rövid éjszakába egy zuhany, amit többre értékeltem bárminél, tekintettel arra, hogy nem voltam hajlandó az előző esti szálláshelyen zuhanyozni, mert az ott uralkodó állapotoktól a pestis is megebolásodott volna. Holnap végcél! Majd 3 óra REM.

2018 június 26: 12. nap (7456 – 8362 km, Romanovska – Skovorodino)

Elvileg minden nap éjfélkor kezdődik. Minket az éjfél a Romanovska-i benzinkúton ért. Tekintettel arra, hogy egy egész nap alatt a megtenni kívánt távolság csupán tizedét tudtuk megtenni, továbbhajtottunk Romanovszkából Csitába. Idegőrlő volt 20-25 km-es sebességgel haladni a sártengerben. Ahol nem nagy mélyedések voltak, ott annyira döcögött az út, hogy amiatt nem lehetett gyorsítani.  Így 4-5 órába telt megtenni ezt a szakaszt. Amint elhagytuk Burjátföldet és beléptünk a Bajkálontúli határterületre, újra megjelent az aszfaltút. Sabin kiderítette, hogy Burjátföld az autonómiája miatt kevesebb federációs támogatásban részesül, mint a Bajkálontúli határterület, ezért kevesebb az aszfaltozott útja.

Amint felléptünk az aszfaltútra érezhetővé vált a haladási sebességünk. Reggel hatra megérkeztünk Csitába. Éppen ébredezett a város. Az első hotelbe Sabin gumicsizmában ment be érdeklődni, hogy van-e szálláshely. A válasz nemleges volt. Azt feltételeztük, hogy a csizmás beöltözés nem a legjobb megközelítése a problémánk megoldásának. Most már 24 órája ébren voltunk, így mindenki vágyott a pihenésre. A következő hotelben első körben Stan úr oroszul érdeklődött. Volt 11 személy számára elegendő szobájuk. Megszálltuk a hallt. Mikor elővettük az útleveleinket hirtelen elfogytak a szobák. Kipróbáltunk egy harmadik hotelt is. Itt az weben lefoglaltuk a szobákat majd bementünk a recepcióra. A recepción tudomásunkra hozták, hogy nincs számítógépük és nem tudják leellenőrizni. Jobb híján egy kávéval meg gofrival letudva a reggelinket elindultunk Habarovszk irányába.

Az Amúr völgye előtt a Silka völgyén haladtunk keresztül. A lapályt felváltották a dombok. A völgyek egyre jobban keskenyedtek. A réteken a rengeteg zergeboglár narancssárga foltokban hullámszerűen sorakozott. Az első megállóhelyen találtam rózsákat, de sajnos nem fertőzte őket gubacsdarázs. Virágozott a réten a vérfű, a turbán liliom, a “mongol” vörös liliom. A fűzfákon található levéltetű gubacsok szubtrópusi gubacsokra emlékeztettek. Találtam két tevenyakú fátyolka-nőstényt. Annyira mozgékonyak voltak, hogy lefényképezni sem tudtam, csupán valami karikatúrák sikerültek belőlük.

A következő benzinkútnál, akár a többinél is, meg lehetett figyelni újra a rácsos ablakokat és a ki fiókot amiben a rácsos ablak mögül kinyújtották a bankkártya olvasót. Ezek a golyóálló benzinkutak természetesen nem rendelkeznek üzlet résszel és a mosdó sem több egy fabudinál. Érdekes, hogy a következő benzinkútnál nem volt sem rács, sem kisablak, viszont volt normális mosdó és üzlet is. Nem tudom min múlik az, hogy egyeseket majdhogynem felfegyvereznek, másokat meg cseppet sem.

Egy szintén hasznos tapasztalat az a bankkártya használattal kapcsolatos. Ahogy elfigyeltem a kifizetések nagy része bankkártyával történik, és automatából is rengeteg van. Eddig egyikünknek sem volt problémája bankkártyával függetlenül attól, hogy MasterCard vagy Visa kártya volt.

Az utolsó megállónál találtam egy halom fűzgubacsot, ezeket levéldarazsak okozzák. Sandu pedig, egy csokor nyárfagubacsot hozott. Itt nem volt rózsa. Megérkeztünk Skovorodino-ba. A Platinum hotel az eddigi leggyengébb szálláshelyünk volt. A kétágyas szobák mint egy vonatfülke. Mosdó-zuhanyzó-WC kinn a folyóson. A szagokat inkább nem is említem. Az étteremben viszont volt egy mozgó padló. Nem tudom mire használhatják, de gondolom a bulizó társaság 5D-igényét elégíti ki. Sebivel kiültünk a konyhába, ahol az asztallapot alaposan fertőtlenítettük, képeket archiválni és beszámolókat írni, de rájöttünk 10 perc alatt, hogy semmi remény arra, hogy valami értelmesre képesek legyünk. Villany lekapcs.

2018 június 25: 11. nap (7292 – 7456 km, Ulan-Ude – Romanovska)

Hamar elindultunk. Reméltem jól áthaladunk Csitán, de nem úgy alakult. A városból való kilépéskor egyértelművé vált a 3-as autó utasai számára is, hogy nem a transz-szibériai úton fogunk utazni, hanem egy mellékúton. Végül mindenki teljesen meg van elégedve a mellékút választással, de napközben biza nagyon sokszor fel voltunk a helyzetünk ellen lázadva.

Szóval egy mellékutat választottunk, ami Romanov-kán keresztül vezet Csitába. Így előre leszögezném, hogy senkinek sem ajánlom, ha szoros időrendbe kell bezsúfolja teendőit. Az első megállók alkalmával több piros virágú liliomfajt és a szokásos narancssárga zergebogláron kívül  egyéb érdekességeket sikerült felfedezni (…). Szerencsémre itt már találtam rózsagubacsot a Rosa  acicularis-on.

Egyszer csak igen hangos robbanást követve egy erősen füstölő autó haladt el mellettünk majd megállt. A társaság a lerobbant autó megsegítésére sietett. A lerobbant autó utasai megkérdezték milyen elképzelhetetlen kényszer hatására választottuk ezt az istentelen utat. Nemsokára véget ért az aszfaltút és ez után következett a legnehezebb útszakasz amin életemben haladtam. A helyiek terepjárókkal 70-80 km-es sebességgel közlekedtek rajta, a mi autónkon 99v-s gumik vannak, ami minden másra jó, csak erre az útra nem. Az ilyen utakkal nem baj ha 10-15 km-et tartanak, de ez 250 km-es útszakasz! Olyan lassan fogytak a kilométerek, hogy türelemjáték volt kivárni az egyik számról a másikra az átfordulást. Valahol az első negyed végén a bal-hátsó kerék megadta magát, de úgy, hogy felnistől használhatatlanná vált. Életünkben nem fordult elő, hogy kétszer kapjunk ugyanazon az úton defektet, de persze most, hogy a világ végén voltunk meg kellett ennek történnie. Pont egy olyan helyen kaptuk a második defektet, ahol telefonjel sem volt. A már előrehaladt társaknak az autóra felmászva valahogy nagy nehezen eljuttattuk az SOS üzenetet. Visszajött a felmentő osztag. Felemelni az autót homokúton nem egy egyszerű dolog. Ha nem látom, el sem hiszem mennyi mindenre oda kell figyelni. Talán a negyedik próbálkozásra levettük a kereket. Besötétedett mire elindultak a vulkanizáló műhelybe.

Ami ez után következett attól libabőrös leszek most is. Ott maradtunk hárman az autónál a sötétben, az út közepére beállított autóval, reménykedve, hogy az emelő ne forduljon ki alóla. A mellettünk elhaladó autók lelassítottak, majd továbbhajtottak. Látszott rajtuk, hogy tartanak tőlünk. Fejünkön kapucni vagy kalap kapucnival, hogy ne csípjenek a szúnyogok. Képzeljétek el milyen érzés eloldalogni egy autó mellett, amely az út közepén villog kerék nélkül, körülvéve három maszkos alakkal.

Egy óra elteltével visszajöttek a megjavított kerékkel, amibe a bácsi, aki dolgozott rajta egy belsőt is beletett. Beértünk Romanovszkába. Innen folytatódott ugyanez az út még 160 kilométeren keresztül, de az már a következő nap története.

2018 június 24: 10. nap (6772 – 7292 km, Angarszk [Irkutszk] – Ulan-Ude)

Hatkor keltünk. Az eddigi legfurcsább reggelit az angarszki “Meridian” hotelben fogyasztottuk. A margarinos tejbegríz mellé neszkávét kaptunk. Valamilyen húsos-batyú meg olajban sült püré is járt a VIP csomaghoz. Most életemben először elmondhatom magamról, hogy válogatós vagyok. Nem meglepő, hogy miután jól kimazsoláztuk a menüt bejelentették, hogy az ára nem volt benne a szoba árában. Amúgy a szoba teljesen rendben volt és még a kagyló is a fürdőszobában volt, nem úgy, mint Kazán mellett egyes lakrészek esetén. Az épület előtti parkolóban egy óriási stilizált földgömbön megkerestük, hogy hol vagyunk abban a pillanatban.

Elindultunk a Bajkál-tó irányába, Angarszkon keresztül. Angarszk, valamikori üdülőváros, nem a legfényesebb napjait éli. Így, a vasárnap reggeli elnéptelenedéssel igazi apokaliptikus hangulata van. Hamarosan hegyek között kanyargunk. Az út mentén bódéknál és nem csak, nyírfa kötegeket meg fűszereket lehet vásárolni. Az egyik megállónál végigbogarásztam egy Rosa acicularis foltot. Egyetlen gubacsot sem találtam. Tovább, a következő megállónál hemzsegtek a feketeszélű áfonya-araszolók (Rhopalomia hastata). Sebi készített egy rövid filmecskét az araszolókról, amint szívogatják a nedvet egy kidobott matracból. Nekem egy nedves kettétört nyírfatörzsön sikerült lencsevégre kapnom őket.

Megérkeztünk a Bajkálhoz, ami méretét tekintve inkább tenger, mint tó. A tó partjához vazető szerpentinen készült egy csoportkép, majd megálltunk egy piacnál, ahol füstölt halat meg fókás csecsebecséket lehet vásárolni. A Bajkálban nemcsak endémikus halfajok, hanem endémikus hal család is él. Továbbá, itt él az egyedüli édesvízi fókafaj. Amit olyannyira szerettünk volna látni, hogy gyalog előrementünk a partra, amíg a társaság másik fele elindult a szálláshelyet elrendezni. Persze fókát nem láttunk, illetve szálláshelyet ők nem tudtak intézni. Figyelem: ebben a térségben a nem hotelszerű szálláshelyek külföldiek számára nem megbízhatóak, vagy legalábbis nekünk az ilyenekkel nem volt szerencsénk.
Elindultunk Ulan-Ude irányába. Néhány órán keresztül még a Bajkál partján vezetett útunk, aztán elkanyarodtunk keletre. Ahogy elhagytuk a Bajkált keleten határoló hegyeket és lassan beléptünk felső Mongóliába, a tájkép kopár dombokkal tarkított sztyeppbe váltott. Legelésző juhokat, szarvasmarhákat meg lovakat lehetett időnként megfigyelni. Volt szerencsém egy torzsalkodó ürge-madár párost is elkapni a gyorsan tovahaladó autó ablakából. A falvak melyeken keresztülhaladtunk régi kolóniák hangulatát árasztották. A házak java részének jellegzetes orosz ablaka volt.

Ulan-Ude külvárosa a már látott falvak másolata volt. A belváros helyenként sokkal jobb bőrben volt mint Kolozsvár. A hotel ahol megszálltunk pont annyira lógott ki környezetéből, mint amennyire a belváros eltért a városszélltől. A város előtt nem sokkal elromlott az ajtóm – állítólag én rontottam el azzal, hogy erőltettem – így hátratolt ajtóval vonultunk be, mint a lövészek a Hawk-okkal a „Black hawk down”-ban. Vacsorára Szoljánkát ettünk. Este a napi történések lejegyzése helyett inkább pihentem. Tudtam, hogy még meg lesz a böjtje, de hát na…

2018 június 23: 9. nap (5621 – 6772 km, Krasznojarszk – Angarszk [Irkutszk])

Kazán után, ahogy átléptünk naponta egy idősávot, veszítettünk egy-egy órát. Vagyis a legutóbbi napjaink 23 órások voltak. Szombat reggel, három és fél óra alvás után koránkelés, nesz, csomagolás, irány Irkutszk. Fél hatkor sikerült elindulni. Szocreál építészet, döcögős városi utak, sávozatlan útkereszteződések jelzik a város távolságát Moszkvától. Mintha valamikor a 70-es években megállt volna az idő, azonban az óriáscégek reklámjai és a plakátok napjainkat idézik. Két korszak érdekes egyvelege.

Első megállóhelyünk apropója egy filmecske készítése a haladó autósorról. Sebit előrevitték egy dombra, visszajött a 2. autó. Közben kiderült, hogy évgyűrű-mintát is kell venni. Megálltunk, Cosminék nekiálltak fákat fúrni, sikerült a többieknek szibériai zergeboglárt (Trollius asiaticus) fotózni. Egyszer csak megjelent Sandu egy döglött bagollyal, az éjjel üthette el egy autó. Az út túloldalán Rosa majalis foltok voltak, leellenőriztem, sajnos nem voltak rajtuk gubacsok. Kis idő múlva elindultunk Sebi irányába. Stan úr beleintegetett a filmbe. Nem baj, lesz még alkalmunk újrakészíteni. “Project fail”.

A második megálló apropója: az út mentén mézet, gyökereket, magvakat, teát árultak, ez érdekesnek ígérkezett. Azt mesélte Stan úr, hogy a kirakodásban egy befőttes üvegben kígyó is volt. Nem tudja milyen faj. Majd megkérdem Sandut. Mi többiek, ez idő alatt turbánliliomot, szibériai zergeboglárt és egy óriás hangyafészket fotóztunk. Találtam Rosa acicularis-t, gubacsot pedig nem 😦  A következő órában mocsaras ligeterdők között suhantunk. Meg kell jegyeznem, hogy az utak továbbra is kifogástalan állapotban vannak. Azonban néhány helyen felújítás miatt várakoznunk kellett néhány percet.

Az elhagyott falvak és városok továbbra is a szocreál elhagyatottság érzetét erősítik. A táj erősen antropogénné vált. Végnélküli szántók mindenfelé. Most éppen Mongóliától északra járunk (Tuluni járás). Néhány tanya, amely mellett elhaladtunk első ránézésre elhagyottnak tűnt, majd észrevettük a lovakat az erdő szélén nem messze tőlük.

A harmadik megálló egy fenyvesben volt. Turbánliliom, szibériai zergeboglár és nőszirom,  sárga sásliliom (Hemerocallis lilioasphondelus), nagyvirágú papucskosbor (Cypripedium macranthos), harangláb (Aquilegia sibirica) és kígyógyökerű keserűfű volt mindenfelé. A Rosa acicularis-okon ismét nem voltak gubacsok. A szálláshelyünk egy a főúttól távolabbi településen kellett volna legyen, de félúton visszafordultunk, mert a többiek hamarabb odaértek és jelezték, hogy nem hotel, hanem valami régi tömbház ami erősen gyanúsan mutat. Pedig a booking-on találták. Szóval semmi garancia nincs arra, hogy a főútról letérve azt találjuk amit ígérnek. A következő kisváros Angarszk ahol hotelt lehet találni. Ez úgy tűnik rendben lesz. Szobafoglalás, papírmunka, “nagyon durva, és veszélyes”. Lefáradtunk, pedig úgy tűnt, ennél jobban már nem lehet elfáradni. Étterem nincs nyitva, alkohol nincs. Alvás. Pont.

2018 júnSzius 22: 8. nap (5167 – 5621 km, Novoszibirszk – Krasznojarszk)

Novoszibirszk kerülőútja a bukaresti “körgyűrűnél” kb. 100-szor rosszabb. Egyedüli szerencsénk az volt, hogy olyan korán indultunk mikor még teljesen üresek az utcák. Az elmúlt napokban úgy tűnik mindenki kezdett belerázódni a megfeszített ütemű utazásba. Igaz ennek egyik fontos velejárója számomra a kialvatlanság. A tegnap és ma összesen 3 órát sikerült aludni éjszaka. Szerencsére nem okoz gondot az autóban alvás.

Kezd kialakulni mindenkiben az reflex is, hogy a “rózsák vannak itt” kijelentésre jobbra-húzunk, majd hamar leellenőrzöm a cserjéket. Az első foltban rögtön találtam 3 érett tavalyi gubacsot. Remélem kirepülnek belőlük a gubacsokozók mire hazaérünk. Ugyanakkor, a cserjecsoport szélén észrevettem, hogy a szamócák levelei telis-tele vannak gubacsokkal. Lehet otthon is van ilyen, de eddig ez a figyelmem mindenképpen elkerülte. Majd otthon leellenőrzöm. Sebi mindeddig azzal foglalatoskodott, hogy egy műanyag autót az elválasztósávra helyezve próbált lefényképezni. Sandu a galagonyalepkéket fényképezte. Ennyi galagonyalepkét még soha nem láttam. Utána is néztem a jelenségnek amint elindultunk. “Lepkeapokalipszisnek” nevezik a helyiek. Három éve kezdtek gradálni a galagonyalepkék. Évről-évre egyre nagyobb az állományméretük. Az okokat részben a globális felmelegedésben vélik megtalálni. Az elmúlt nyarak hosszának és átlagos hőmérsékletének növekedése a gazdanövények biomassza-növekedésére is hatással volt. Ennek következtében a hernyók ad-libitum tömködték hasukat és érték el lepkeállapotukat.

A következő megállónál Sabin lelkesedése a repülők füstcsóváját is szétlebbenthette volna. Egy teljesen elhanyagolhatónak tűnő foltban ellenőriztem a rózsákat, persze eredménytelenül, Cosmin-ék pedig fagyűrű-mintákat fúrtak a közeli erdőben. A teljesen szokványos helyzet akkor váltott frenetikusba, mikor odamentem egy fényképpel Sabin-hoz, hogy nem akarja-e megnézni a fényképen található növényt eredeti valójában is.  Az “ezt hol találtad?” kérdésre adott válasz után a gyalogkakukkot megszégyenítő gyorsasággal termett a szibériai turbánliliom (Lilium pilosiusculum) mellett. Kb. 1001 fénykép után kérdezi Sebi, hogy “ez meg micsoda? nem valami érdekes faj?”. Na, itt volt a pont amikor Sabin majd összeesett “de, ez a deres hamuvirág” (Ligularia glauca). Ezek után még vagy négy-öt érdekesebb faj is előkerült, de ezek már a befogadó-küszöbértékemen túl estek.

Kemerovo városkának egyik benzinkutjánál végre lehetőség adódott arra, hogy közelebbről megszemléljek egy Frightliner kamiont, ami az észak-amerikai utak egyik ikonikus teherszállítója. Valami másra vártam mindenképpen – ha már vártam egyáltalán valamire ezzel kapcsolatosan, nem pedig arra, hogy amerikai furgonok, fognak tolongani az utcákon.

A következő megálló egy erdei út leágazódása. Sanduval elindultunk az erdei úton befelé. A galagonyalepkék ezerével ittak a tócsák szélén. Ahogy közeledtünk hullámokban szálltak fel. Meseszerű látványt nyújtott a felhőszerű foltjaik hullámzása. Valami bánya-szellőzőnyílásig távolodtunk csupán, hogy a többieknek ne kelljen sokat várni ránk. A szellőzőből jéghideg levegő áramlott ki.

Mostanra már olyan régiókba értünk, ahol a falvak házai igencsak szerények. Az ablakok keretei mindenkinek felkeltették az érdeklődését. Azt hiszem ez az egyedüli építészeti jelleg amit pozitívnak tudok értékelni. Sajnos a hullámpala tetők elég kiábrándító látványt nyújtanak. Az az érzésem, hogy cserépfedőt Erdély óta nem figyeltem meg egy háztetőn sem.

A városok, pedig az otthoni régi bányavárosok nyomasztó hangulatát ontják magukból. Lepukkant, omladozó tömbházak, rendezetlen udvarok. Az egyedüli pozitív látványt a boldog gyerekarcok jelentik. A boltsorok az otthoni piaci bazárok hangulatát képes megfejelni legalább még egy klasszissal. A dombos tájak valamennyire feledtetni tudják a lakott területek inkább szomorú látványát.

Krasznojarszk, a térség központja a szokásos nagyváros hangulatot ontja. Számomra különlegességét az nyújtja, hogy 1992-ben itt szervezték meg az első nemzetközi „gubacsológiai” találkozót. A hotelben a személyzet beszél angolul. A kávét azonban nem tudták elkészíteni. A bors és a saláta kitűnő vacsorának bizonyult. A helyi sör, aminek nevét a kibetűzés után el is felejtettem nem hatott meg igazán. Most már ismerek egy halom cirill betűt. Ha így folytatódik, mire hazaértek olvasni tudok majd oroszul 🙂

2018 június 21: 7. nap (4529 – 5167 km, Omszk – Novoszibirszk)

A koránkeléssel és az indulással nem volt gond és a terv is jó volt: elhagyjuk a várost, mielőtt a reggeli forgalom beindulna. Egy tolakodó helyi sofőr és egy kis figyelmetlenség vezetett oda, hogy a Land Rover lecsiszolta egy Lada első sárvédőjét. Megpróbáltunk megegyezni a sofőrrel a kártérítés díjában a mihamarabbi továbbhaladás reményében, de ő ragaszkodott a rendőrség értesítéséhez. Gondolom, náluk még mindig úgy rendeződnek a koccanásokkal kapcsolatos ügyek, hogy kötelezően jelen kell lenni a rendőrségnek. Megvártuk a kárfelmérő biztost és a rendőrséget. A bökkenő az volt, hogy két órát kellett várnunk. Nagyon korrektek voltak, viszont a tört Lada sofőrje egyáltalán nem volt az. Szerette volna, ha ki tud csikarni belőlünk kártérítés fejében 450 USD-t ami eléggé magas összeg tekintetbe véve a kárt. Ennyiért lehet az autót is le tudja cserélni. Végül a rendőrök minket és a Ladás fickót 1E rubelre büntettek, illetve a mi biztosítónknak kell a keletkezett kár javítását fizetni. Erre is szokták azt mondani, hogy aki sokat markol keveset fog. Ez a koccanás egy nettó veszteség-veszteség kapcsolattá fejlődött a mohóság miatt. Szóval kb. két órás késéssel hagytuk el Omszkot. Időközben mindenki reggelizett, kávézott és Sebi megírta a soron következő beszámolóját egy virágbolt lépcsőjén. Itt még megemlíteném, hogy tojásos-petrezselymes fánkot ettem, ami igazán jól esett. Vajon a magyar konyhának van ilyen receptje?

Hamarosan kiléptünk a városból. Kereszteztük a Transz-szibériai vasút vonalát és hosszú órákon át a végtelen lapályon keresztülvezető úton voltunk. Egy nyírfás mellett több szempontból is maradandó emlékeket zsebelhettünk be. Annyi volt a szúnyog, hogy senki nem fogja elfelejteni felvenni a felsőjét következő alkalommal, mikor beszalad a nyíresbe. Szibériai nőszirmot (Iris ruthenica) is találtunk. Másrészt rajzottak a négyfoltos acsák: rengeteg hím tömörült az árnyékban. Találtunk végre valahára rózsát (Rosa majalis), a rózsák aránylag 3-4 méteres körökben voltak, illetve a rózsákon rengeteg volt a rózsagubacs. A rózsagubacsok körülbelül a Diplolepis eglanteriae-ra hasonlítottak, de csomókban jelentek meg akárcsak a D. spinosissimae.

A továbbiakban megálltunk néhány benzinkútnál, rózsafoltnál. Találtam még egy Rosa majalis foltot ahol a gubacsok is előkerültek. Több említésre méltó dolog nem történt Novoszibirszkig. Novoszibirszkbe érve áthaladtunk az Obi folyón. Novoszibirszk Szibéria legnagyobb városa, lakossága 1.4M körüli. Ezekben a nagyvárosokban (Kazán, Ufa stb.) közös, hogy a globalizáció következtében, ugyanazokat a bevásárló-központokat, üzleteket, cégeket lehet látni, mint Európában.

Az élt mostanig a fejemben Szibériáról, hogy nagyon nehéz ott az élet, mert hosszú a tél, nincs infrastruktúra, kevés az ember. Nos, a tél tényleg hosszú, de most nyár van és pont olyan az időjárás, mint a Kárpát-medencében, az infrastruktúra pont olyan, mint Romániában, ha nem fejlettebb. Mondjuk az úthálózat mindenképpen sokkal jobb, mint otthon. Legalábbis azokra az utakra alapozva, amelyeken jártunk.

Hodor tanár úrnak van egy Novoszibirszkben élő pap ismerőse. Eljött a szálloda halljába egy ukrajnai származású román családdal. Nem tudom csak másodkézből, hogy miről beszélgettek, mivel Sanduval elugrottunk a közeli bevásárlóközpontba telefonegyenleget feltölteni. A bevásárlóközpontban 100%ban európai boltok voltak. Hamar vacsoráztunk, majd megértetve kézzel-lábbal magunkat a biztonsági személyzettel megtaláltuk az MTC automatát.

A szállodába visszavezető úton arról beszélgettünk, hogy az az érzésünk, hogy hiányzanak az ismereteink vagy teljesen félre vagyunk tájékoztatva arról, hogy milyen az élet Oroszországban. Minden esetre lehet nem ártana olyan dokumentumfilmeket is készíteni, amelyek a városi életet mutatnák be világviszonylatban. Kíváncsi lennék, hogy miként telik egy család mindennapja Tajpejben vagy Bombayben, vagy akár Novoszibirszkben, Irkutszkban is.

Visszaérve a szállodába elbúcsúztunk az ukrajnai családtól és a romániai paptól, majd nekiestem megírni a két nappal azelőtti eseményeket. Meg a gubacsok egy részét felbontottam és a parányi lárvákat alkoholba helyeztem, hogy otthon beazonosíthassuk.

2018 június 20: 6. nap (3486 – 4529 km, Cseljabinszk – Omszk)

Miassz enyhén atomháborús hangulata nem sokáig éreztette hatását. Amint a kanyargós mellékutakról az Omszk irányába vezető négysávos utakra értünk elillant a kátyús utakkal és ütött-kopott épületekkel tarkított Miassz nyomasztása. A mellékút falvai inkább a kelet-bulgáriai falvakra emlékeztettek. Cseljabinszkbe megérkezve ismét valamivel pontratettebb épületek és utak látványa fogadott, de az is lehet, hogy ez a látszólagos-rendezettség csupán a központra érvényes.

Az eső számlájára is írható ugyan, de a mindenfele csillogó tócsák nem a városrendészet logisztikai képességeit dicsérték. Amit talán érdemes még tudni erről a másfél milliós város körzetéről, hogy tőle 150 km-re, északnyugatra található Majak városának atom-fűtőanyag üzemében Oroszország második legnagyobb katasztrófája történt az ötvenes években.

Ezek után már tényleg benn jártunk az Ázsiai kontinensben. Ahogy ez várható volt ismét a nyírfás és árvalányhajas lapályok következtek. Megálltunk fatörzsből évgyűrűmintát venni. Sikerült hálóznom egy álarcosméhet, néhány fémfürkészt – nem nagy dolog – azonban otthon ebben az időszakban valamivel nagyobb a diverzitás. Most, amikor nálunk már nyár van, Szibéria nyugati lapályain áprilisi tavasz hangulat honol.

A fenyők között elleptek a díszbogarak. Szó szerint mászkáltak rajtam 3-4 centiméteres érces testükkel. Rénszarvaszuzmó foltokat lehetett mindenfelé felfedezni, viszont még nem volt szerencsém egyetlen nagyvadhoz sem.

A nyírfás lankákat a hosszadalmas, végetnemérő sztyepp váltotta fel mindenféle kisebb, nagyobb vízszemekkel tűzdelt mocsaras övezetekkel. A szárazabb foltokban tehéncsordák legelnek. Egy benzinkút melletti vizesárokban egyetlen kétéltűt sem láttunk, viszont hemzsegtek benne a kisebb-nagyobb katonalégy lárvák. A szántókon sok sirály gyülekezett.

Az út továbbra is eseménytelen volt szerencsére. Estére megérkeztünk Omszkba, az Európa szállodában foglalt szállást Cosmin. A papírmunka iszonyat sok időt felvett, viszont a vacsora és a különszobák az eddig leghosszabb megtett útszakasz fáradalmait hatásosan enyhítették.

2018 június 19: 5. naP (2647 – 3486 km, Kazán – Cseljabinszk)

Sikerült korán elindulni a kazáni szállásról. Indulás előtt elmesélte Sandu és Sebi, hogy a beszámolóm és fb bejegyzések román fordításain nagyon jól lehet szórakozni, mert pl. ilyenek jelennek meg: a „mikró-busz” az „autobuzul cu microunde”, ami persze akár a kötőjel számlájára is írható, de más szövegrészek ennél viccesebb módon fordítódnak.

Azonban már 5:45-kor megállított a rendőr, mert a 2. autó állítólag gyorsan hajtott, de kiderült, hogy csak rajtunk volt a sor. Belekötöttek abba, hogy miért nem a kiküldetési papírokon megnevezett személyek vezetnek, miért nincs feltéve a biztonsági öv – ami a megállás után került le persze. Végül fél liter pálinka volt a szabadulás ára.

Néhány óra múlva átléptünk Tatárföldről Baskíriába. Ha Baskíria nem hangzik ismerősen, akkor itt annyit legalább érdemes megemlíteni, hogy valamikor nem is olyan régen még a magyarok őshazájának tartották, aztán, ez az elmélet az idő próbáját nem állta ki. Még egyszer érdemesnek tartom megemlíteni, hogy a tatárföldi és baskíriai úthálózatnak az a része, amin haladtunk majdhogynem kifogástalan, sok kelet-európai utat is megszégyenít.

A Káma folyó, körülbelül akkora, mint sok helyen a Duna. A Kámán való áthaladás után nem sokkal Ufába érkeztünk, Baskíria fővárosába. Ufa 1 milliós főváros. A városban a közlekedés helyenként teljesen zavaros, az utak sok helyen elhanyagoltak, de egy igazán pezsgő életű várost láthattunk.

Baskíria keleti részében ízelítőt kaphattunk a mocsár-vidékről: vízszemeket vesznek körül a sztyeppfoltok, mindenfelé míg a szem ellát. Majd megérkeztünk az Urál déli végéhez. Alacsony hegységen utaztunk át, azonban a kiterjedése óriási, észak-dél irányban mintegy 2500 km. Közben átléptünk a Cseljabinszki régióba.

Éppen, hogy észrevettük Európa és Ázsia határát a nagy forgalom és az eső miatt. Megálltunk egy vásár előtt ahol szamovárokat, számos valamire éppen használható vagy haszontalan kacatot meg a kedvenceimet: a csillámporos festményeket árulták. A csillámporos festmények extra csillám-réteggel és a legmeghökkentőbb színekkel mutattak be vitorlás hajókat a viharzó tengeren, Kleopátra szerű leopárdot ölelő amazont és még sok elképzelhető és elképzelhetetlen lehetetlenséget.

Mielőtt leértünk volna a Nyugat-szibériai-alföldre megálltunk fagyűrű mintákat venni. Itt láthattunk először szibériai jegenyefenyőt. Mivel az eső szétmosta a környéket, túl sok rovarra nem számíthattunk, leszámítva persze a szúnyogokat. Így is láthattunk nappali pávaszemet, számos zengőlegyet és ormányosbogarat. Sajnos a magányos méhek nem merészkedtek elő. Mézelő méhet is csupán egyet láttam és az is ráázott egy virágzatra.

Nemsokára Miassz közelébe értünk. Miasszban hotelszobákat vettünk ki egy leginkább youth-hostelre emlékeztető helyen. Minden rendben volt itt, de aludni sokat nem tudtunk, ugyanis a 6. nap hajnala úton kellett bennünket érjen.

2018 június 18: 4. nap (2031 – 2647 km, Vladimir – Kazán)

Körülbelül 7 órakor indultunk. Előtte a hotel előterében megcsodálhattuk az elnök arcképével díszített kulacs szettet – felbecsülhetetlen érték lehet egy igazi hazafi számára; a Messi-s, karácsonyi rémálmos, elnökös matrjoskákat. Stan úr majd szívinfarktust kapott az egyik padon fekvő macskáról, melyet valami takarónak vélt. Mikor letette mellé táskáját a takaró felugrott.

Út közben megálltunk egy erdősáv mellett, ahol az irtásban rengeteg erdei csillagfürtöt lehetett találni – mint mindenhol egyébként – de a körülötte fűhálózott anyagból sok hím és nőstény hengeres fémfürkész került elő.  A következő megállónál egy maroknyi homoki hernyóölőt sikerült begyűjteni. Később megérkeztünk az Oka folyót átlépve Novgorodba. Azt sejtettem, hogy halvány lila gőzünk sincs arról, hogy milyenek az orosz városok, de azt nem, hogy ennyire nincs.

Novgorodban az előző nap telefonálásélményeit kellett pozitív felhangúvá gyúrni. Előbb egy feltöltő automatánál bénáztunk, majd minimális nyelvhasználat nélkül, mutogatással sikerült valakit rávenni, hogy segítsen. Ezután minden ment, mint a karikacsapás. Túltöltöttem az egyenlegem és megkerestük a másik nagy szolgáltatót, ahol csak adatforgalmat vásároltam a számítógépemhez. Egy nap alatt igencsak belejöttünk a SIM-kártya kezelés mikéntjeibe – ami amúgy cseppet sem nehéz, ha legalább egy picit tudunk az ország nyelvén beszélni.  Amúgy az IKEA neve leírva cirill betűkkel igen érdekes látványt nyújtott.

Ezek után megcsodáltam több milliárd erdei csillagfürtöt. Ekkora inváziót még nem láttam és azt hiszem közülünk senki sem. Az utak meglepően jó állapotban vannak. Kíváncsian várom a folytatást, hogy mikor merre lesznek rosszabb állapotban, mint az otthoniak.  Tatárföldre beérve hamar megálltunk megcsodálni az erdősztyeppet ahol Sabin egy-két másodperc alatt beszerzett egy valószínűleg kaukázusi medvetalp virágzatot.

Tatárföldre beérve nem sok időre kereszteztük a Volgát. Eszméletlenül nagy folyó. A híd felénél már tenger-illatot véltem érezni és hullámokat láttam összecsapni a fejünk felett. A híd mégsem egy óceánjáró komp-útban végződött, hanem szépen felemelkedett Kazán városába, ahol a 2018-as futball világbajnokság mérkőzéseit is játsszák. Amúgy hamar leellenőrizve a városról elérhető információkat földrajzból négyest adtam magamnak és legörgettem az oldal aljáig. Ezt követően kisebb-nagyobb kitérőkkel ugyan, de végül megérkeztünk Kazánt megkerülve az esti szálláshelyünkhöz. A tatárföldi hotel teljesen rendben volt, ez mind kb. 30USD feldíjért.

2018 június 17: 3. nap (1730 – 2031 km, Moszkva – Vladimir)

Az volt a terv, hogy 8-kor indulunk. Az éjszakai „kastély”-keresgélés azonban azt eredményezte, hogy a legtöbben később keltek, Hodor tanár úr volt iskolatársa, Luchen Fredith, is később érkezett a megbeszéltnél. „Fredi” 40 percet gyalogolt az autójától a „kastélyig”. Mindezek miatt eleve nagy volt a késés. A Land Rover olajcsepegése még egy lapáttal rátett a kései indulásra. A csepegés nem veszélyes a szakértők szerint. A műhely udvarán egy emeletes Dodge parkolt. A szegélyen virágzó ruderálián rengeteg Anthidium és valamilyen pókölődarázs nőstényei szorgoskodtak.

Végre elindultunk Moszkvába, a Vörös térre. Délben 12 óra után értünk be a  belső körgyűrűkön belülre. Aránylag folyamatosan lehetett haladni. Amint a központ közelébe értünk az imperialista építészet magasztossága rögvest mindenkit meghatott. Tekintettel a futball világbajnokságra a tér környéke tele volt futball-rajongókkal. A sok mexikói, kolumbiai, brazil és német rajongó tetőtől talpig zászlóban masírozott. A mézeskalács fedelű templom (Boldog Vazul-székesegyház) tere felújítás miatt zárva volt.

A Kremlinbe belépőt kellett váltani, de a sor akkora volt, hogy nekünk az amúgy is szűkös időnkbe nem fért be. A parkolás számomra hihetetlenül oldódott meg. Az első üres kör után egy hivatalos, sorompóval lezárt parkoló őrétől Stan úr megkérdezte, hogy bemehetünk-e egy fél órára. Persze, hogy bemehettünk aminek fejében egy fél literes pálinkát meg 200 rubelt fizettünk. Ha rajtam múlik biztos nem próbáljuk meg. A Kremlin előtti tér legkedvesebb része a mese-tó volt, ahol közismert szereplői bronzban szigeteltek. Az öreg halász és az aranyhal szobrához be lehetett lépni, így aki fotót  szeretett volna meg is oldotta.

Innen SIM-kártyát indultunk vásárolni. A kiszemelt bevásárlóközpont előtt bementünk egy zöldségpiacra. Itt ránktalált Oxana, egy moldáviai származású kofa, aki a nem túl szerencsés házassága elől menekült Moszkvába. Itt köszöni szépen jól van. Kisebb téves kitérők után – pl. láncfűrész és bútor bolt – végre találtunk egy MTC boltot. Két teljes órába telt amíg mindannyiunknak sikerült SIM-kártyát venni, meg telefont akinek nem volt 2 kártya csatlakoztatására lehetősége. Azt hittük itt az internet-kánaán: 800 rubelért 300 perc és 300 SMS + 30GB adatforgalom. Örömömben kitelefonáltam magam, ugyanis azt mondta az ügyintéző, hogy ebben nemzetközi percek is vannak. Majd jött a pofára esés. 15 perc nemzetközi beszélgetés után a telefonom kiírta, hogy a számom le van tiltva. Vagyis a teljes egyenlegem lenulláztam, sőt adósságot is termeltem -3 rubel értékben.

Erre mind kínkeservesen jöttem rá miután Sebi kisegített az adatkapcsolatával, mivel a Vlagyimirben kivett hotelszobákhoz tartozó wi-fi kulcsát nem voltak hajlandóak megosztani velünk. Egy olyan lehetőséget ajánlottak fel amihez orosz telefonszám kell, ami persze a vérmes adósság miatt le van tiltva. Nagyon frusztráló érzés nem érteni semmit sem körülötted. Erről megbizonyosodhattam. Így internet kapcsolat hiányában megnéztük a mexikói gólt és éltettük magunkat hétfőre.

2018 június 16: 2. nap (842 – 1730 km, Kijev – Moszkva)

Elég kalandosra sikerült, főként a vége. Éjfél elmúlt. Egy “kastélyban” fogunk aludni. Nem ez a különleges, hanem az ahol van és ahogy megtaláltuk. Moszkva központjától 70 km-re olyan a környék, mint ha egy párhuzamos valóságban lennénk: nincs aszfalt, nincs tömegközlekedés, viszont egy szálláskereső alkalmazásban előjött egy “kastély” amit meg is lehet találni ha valaki elég elszánt. Mi megtaláltuk.

Reggel Kijevben végignéztünk egy rendőr-gyakorlatot, lementünk a Dnyeper partjára. Kijev nagyon tetszett. Teljesen az ellentéte az Ukrajna déli részén tapasztalt szertehulló infrastruktúrának. A kijevi Függetlenség-téren (Majdan) grandiózus. Az általános tömbház-hangulat az útvonalunkon a 20-25 emeletes épületekkel is meglepő volt, sokkal düledezőbb hangulatra számítottam.

Az utak Kijevtől a megfelelő és jó közötti minősítést simán bezsebelik. A forgalom elfogadható volt, habár meg nem tudnám mondani, hogy ez a szombat miatt volt így, vagy tényleg ennyire fúj a szél.

Délben valahol 2 és 3 óra közötti, vagy ennél valamivel több időt töltöttünk az orosz vámban. Tanulság ez utóbbiból, hogy ha nem személyes személy-gépjárművel utazunk mindent fordíttassunk le oroszra.

Néhány óra múlva folytatom. A sávszélesség inkább keskenység. Világos van és már állva alszom.

ui. Felkeltem, de nem folytatom. Ennyi jött össze a tegnapra. Volt még kis szarvasbogár, döglött folyami rák, festőkagyló, szirti fanyarka (Amelanchier ovalis) aminek terméseivel jóllaktunk, pókölődarázs aki keresztespók áldozatát cipelte, és hajnalban 3-órakor már világosság volt. Irány a Vörös tér!

2018 június 15, péntek: day#1

00:05 kor indultunk egy zöld varagy könnyek áztatta búcsúztatása mellett a zsibói Botanikus kertből. Szokásos éjszakai autóút: duma, kanyar, kávé, kanyar, szundi, lábnyújtóztatás, eső stb.

Reggel kb.  5:30 magasságában tankoltunk Szeretvásár környékén. Addig-addig telt az idő ezzel-azzal amíg az ukrán határátkelőnél elkaptuk a váltást. Ezt a határátkeléssel járó huzavona rokokó káosza követte: a nem haszongépjármű autót küldték a haszongépjármű sorba, az útlevelekről elfelejtették, hogy már lepecsételték stb. Itt Stan orosz nyelvtudása életmentőnek bizonyult. Egy intergalaktikus összecsapás bolygófelszíni következményeit megszégyenítő útburkolattal ellátott soha-többet-látni-nem-akarom vámot kb. 2 óra alatt sikerült átlépni – persze semmit nem kellett elvámoltatni, mi lett volna ha mégis?

Egy rövid kitérő után – amikor az 1941 április 1. civil áldozatok Fehér-kúti emlékművét kerestük fel – nekivágtunk Kijev irányának. Csernovic kerülőútján a benzinkútnál angolul értekeztünk egy kávéról meg szendvicsről, minek végeredménye egy kávé és egy vaníliaöntetes almás-tekercs mentalevelekkel lett. Mastercard használható, wifi úgyszintén. Az almás-tekercs amúgy jobb volt végül a hőn áhított szendvicsnél.

A következő megálló a Zalishchyky előtti Dnyeszter-híd volt.  A folyóparton található ruderáliában szabóméheket és fürkészdarazsakat sikerült nyakon csípni. Eddig az útviszonyok – a határátkelőt leszámítva – kiválóak voltak.

Na eddig tartottak a kiváló útviszonyok: egymást követték ezután a rövidebb-hosszabb megfelelő útburkolat részek az elviselhetetlenül kátyús szakaszokkal. Nem hittem volna, hogy van alább a kegyes otthonunk időnként tankcsapdákhoz és szántáshoz mérhető útviszonyaitól. De van, és ez biztos. A városok a gyerekkorom Tudor-negyedének hangulatát elevenítették fel bennem, csak a Tudor-negyed ezeknél jobb volt. Megálltunk fagyűrű mintákat venni, elkezdődtek a nyíres-égeres-fenyős erdők, áfonyát legeltünk és mikor már azt hittük, hogy Kijevig döcögnünk kell a várva-várt meglepetés beköszönt.

Hmelnickij után autópályára nagyon emlékeztető, inkább gyorsforgalmi útra léptünk. Innen eseménytelen és gyors volt utazásunk. Kijev külvárosában foglaltunk az előző este hotelszobákat. Kisebb fennakadásokkal, de végül minden nagyszerűen zárult az első napra.

A közép-ukrajnai táj kiábrándító volt – sajnos – a utak két oldalán sűrűen áll a fás szegély – emiatt sokmindent látni nem lehetett, azonban amikor a fás szegélye az autóútnak megszűnt végeláthatatlan mezőgazdasági területeket lehetett látni.

Megvan az első kb. 1 000 km, még hátravan Vlagyivosztokig 10 000 km.

2018 június 14, csütörtök: a nulladik nap

Ma éjfélkor, Zsibóról indulunk Vlagyivosztokba 🙂

Remélem, hogy tényleg el is érünk addig, mivel kb. 10 000 km oda két hét alatt gyűjtéssel elég necces. A terv szerint ameddig 2 hét alatt elérünk, onnan fordulunk vissza. Ha nem állják utunkat mindenféle akadályok az is megeshet, hogy június 27-re megérkezzünk végcélunkhoz.

A csapat 11 személyből áll: 6-an a kolozsvári BBTE-ről, 5-en a zsibói botanikus kertből. Az expedíció ötletgazdája Cosmin Sicora, a zsibói és kolozsvári botanikus kertek igazgatója.

Célunk a boreális erdők és környezetük klímaváltozás szempontú vizsgálata. A csapatban botanász, zoológus, növény-fiziológus, és sofőr egyaránt megtalálható.

A mai hangulatról: várjuk a többi csapattag érkezését a zsibói botanikus kertbe. Előkészületek, hivatalos iratok ellenőrzése stb. Az ukrán határátlépésnél hosszú várakozási időre számít mindenki a futball világbajnokság apropóján. Hajnalban kiderül ebből mi jön be. Holnap estére Kijev közeléig számítunk elérni. Permig az expedíció leginkább folyamatos autós utazásból áll majd. A tervek szerint szombat hajnalban Kijeven, vasárnap hajnalban Moszkván haladunk keresztül.

Ukrajnában nem lesz internetünk, esetleg roaming-on, de az állítólag igen költséges. Majd Oroszországba belépve váltunk ki SIM kártyákat. A interneten található információk szerint aránylag olcsón lehet hozzáférni a telefonos adatforgalomhoz is, legalább is az itthoni árakkal összehasonlítva.

A következő oldalakon, blogokon lehet követni az eseményeket:

• http://rocres.ccbjb.ro/2018/05/24/ro-c-r-e-s/
• https://www.facebook.com/Jurnalul-unui-Ornitolog-177305902952133